Szőgyényi történelem
In memorian Szőgyényi
Rendőrautók 
Rendőrautó-gyűjtemény
Fotógaléria
Képernyővédő letöltése
Kutyák
Linkek
Szilvia honlapja
Dániel honlapja
Classic Cars
Budapest-bristol express
Boris Vallejo és Julie Bell
Szemelvények
Szőgyén és a Szőgyényiek
történelméből
Szőgyén
Szőgyén (szlovákul Svodín, korábban Maďarský- és Nemecký Seldín, németül Seldin) község Szlovákiában, a Nyitrai kerületben, az Érsekújvári járásban. 1914-ben egyesítették Magyar- és Német-Szőgyént. Fekvése Párkánytól 25 km-re északnyugatra fekszik.
Szőgyén címere
A szőgyéni katolikus templom
Közigazgatás:
Ország: Szlovákia
Kerület: Nyitrai
Járás: Érsekújvári
Rang: község
Első írásos említés: 1156
Polgármester: Szász Attila
Irányítószám: 943 54
Körzethívószám: +421 36
Népesség
Teljes népesség: 2630 fő (2004) +/-
Népsűrűség: 49.07 fő/km2
Földrajzi adatok
Terület: 53.6 km2
Időzóna: CET, UTC+1
Elhelyezkedése é. sz. 47° 54' 28.01’’, k. h. 18° 30' 9.97’’
Szőgyén weboldala http://www.svodin.sk/hu/index.php
Adatok forrása: Szlovák Statisztikai Hivatal, http://obce.info
Szőgyén története
A régészeti leletek tanúsága szerint területén már a kőkorszakban is éltek emberek, ezt bizonyítják az itt feltárt sírok és vadász életmódra utaló mellékleteik. Sok kőszerszám került elő a községtől keletre a régi agyagbánya területén is, melyek korát 28000 évre teszik. A lengyeli kultúra erődített települése i. e. 4000 körül virágzott, központja a Dodra-patak feletti magas teraszon a Busahegy területén terült el. Az itteni ásatásokon olyan gazdag leletanyag került elő, hogy európai hírű lett.
Az i. e. 3. évezredben a bádeni kultúra idején két nagy település is volt itt. Az egyik a Busahegyen, a másik a Magyarszőgyén területén átfolyó patak teraszán állt. Temetőik a korszak legnagyobb szlovákiai temetőinek bizonyultak. A település ezután csak a bronzkor közepén népesült be újra. Ebből a korból halomsírok kerültek elő szerény mellékletekkel. A Busahegy és a mai faluközpont újabb jelentős betelepülése a hallstatt-korban ment végbe. Számos, ebből a korból származó lakóház maradvány került itt elő. A maradványok részben a mai falu alatt húzódnak. Az i. e. 400 körüli időben kelták foglalták el ezt a vidéket, akinek a falu területén két településük is volt. Az egyik a Busaheggyel szemben, a másik a németszőgyéni temető területén és annak környékén állt. A 9.és 10. században szlávok telepedtek meg a Busahegy környékén.
A mai település első írásos említése "Scheuden" néven 1156-ból származik. Neve abban az oklevélben olvasható, melyben Márton esztergomi érsek rendelkezik arról, hogy az akkori bazilikában az általa építtetett oltár fenntartására 70 falu tizedét adományozza. Szőgyénnel párhuzamosan a Nagyláz erdő szélén egy másik falu is keletkezett, melyet "Vásárhely-Zedyn" néven említenek és szintén az érsekség birtoka volt. Ez a település később Magyarszőgyénbe olvadt. A falu a tatárjárás során elpusztult, a részben kiirtott lakosság helyére a tatárok kivonulása után IV. Béla király német és szláv telepeseket hozatott. Az újonnan érkezettek letelepedésük fejében kiváltságokban részesültek. A németeknek a falu északi részében jelöltek ki területet, ez lett a későbbi Németszőgyén alapja. 1291-ben már két falu "Hungarica villa Sceuden" és "Theutonica villa Sceuden" állt az egykori Szőgyén területén.
A két falu 1549-ben a hódoltság része lett, ekkor Magyarszőgyénben 50, Németszőgyénben 30 ház állt. A falu visszafoglalását követően 1606-ban a település védelmére a magyarszőgyéni Szent Mihály templom körül palánkvárat és sáncot emeltek, mely a végvári rendszer része lett. A vár 1617-ben már szerepel a korabeli forrásokban. Szőgyénben többször tartottak megbeszélést a magyar és török követek a végeket érintő kérdésekről, 1706-ban pedig a hagyomány szerint Rákóczi Ferenc is ellátogatott ide. 1716-ban egy tűzvészben a falu fele leégett, a templomot is súlyos károk érték. 1754-ben újabb tűzvész pusztított. 1847-ben a két község vásártartási jogot kapott, 1848. május 16-án pedig megalakult a helyi nemzetőrség.. A 20. század elején malom épült a községben. 1913-ban megalakult a helyi tűzoltó egyesület.
Vályi András szerint "SZÖLGYÉN. Magyar, és Német Szölgyén. Két népes helység Esztergom Várm. földes Urok az Esztergomi Érsekség, lakosai katolikusok, fekszenek egymás mellett, Ölved, Bart, Gyiva, és Sárkányhoz közel, ’s nagy és jeles Szentegyháza által díszesíttetik. Mostani Plebánusa T. T. Jordánszky Elek Úr, H. Batthyáni o Eminentziájának vólt igen érdemes Archiváriusa, a’ ki míg kebelekben marad, szerentséltetnek 427általa a’ Szölgyéniek. Határjok jó, legelojök elég, szolejik meglehetosek, piatzok a’ Bánya Városokban, és másutt is." [1]
Fényes Elek szerint "Magyar-Szölgyén, magyar falu, Esztergom, most Komárom vmegyében, igen kies vidéken, Esztergomhoz 2 mfd., Bart, Gyiva, Sárkány, Köbölkut faluk, Arad puszta, Kürt, Für és Német-Szölgyén helységek határai közt. Lakja 1680 r. kath., két templommal, mellyeknek egyike a két Szölgyén közt dombon fekszik s anyaegyház. Földje dombon fekszik s anyaegyház. Földje dombos és termékeny fekete agyag. Urb. szántóföld 2389 1/2 hold, rét 311 h., szolo 1581 kapa, uradalmi erdo 910 hold, mellynek fele legelo. Hajdan a törökök alatt nevezetes erosség vala itt, mint ezt több törvény czikkek bizonyitják, de ma nyoma is alig látható. Birja a helységet az esztergomi érsek. " [2]
"Német-Szölgyén, magyar falu, Esztergom, most Komárom vmegyében, Magyar-Szölgyén toszomszédságában. Nevét talán onnan vehette, hogy hajdan németek lakták. Határa ennek is dombos, agyagos, de igen termékeny. Van 1490 hold urbéri szántóföldje, 173 1/2 h. rétje, 1191 kapa szoloje, 582 h. urad. erdeje, mellynek fele legeloül használtatik, 3 curiája. Lakja 1151 r. kath. és 20 zsidó. F. u. az esztergomi érsek. " [3]
Esztergom vármegye monográfiája szerint "Magyarszőgyén, magyar kisközség, a párkányi járásban. Van benne 429 ház, 1932 lakossal, a kik kevés kivétellel róm. kath. vallásúak. Határa 6358 kat. hold. A vármegye legrégibb községeinek egyike. Midőn Martyrius érsek 1156-ban az esztergomi székesegyházban az általa alapított oltár fenntartására 70 falu tizedét adományozta az esztergomi káptalannak, az esztergomi kerületben levők sorában Szőgyént, mint alsóbb rangút említi. 1287-ben találkozunk ismét e helység nevével, midőn Libádi Benedek és Hidegkúti Olivér 1289 okt. 17-én Ecseden levő földjeiket eladják, az adásvételi szerződés szerint e földek az „ungarice ville Sceuden” vagyis Magyar-Szőgyén földjeivel határosak. A vevők pedig ugyanazon Magyar-Szőgyén vendégnépei, kik e földeket az esztergomi érsek nevében, a szent Adalbertről nevezett egyházi fenhatóság alatt, vették.
Egy 1291-ben kelt oklevél említi már a németek által lakott Szőgyént is, az oklevélből megállapítható, hogy a helység eredeti lakossága magyarokból állott, a németek csak később telepedtek le. Plébániája már 1291-ben fennállott. 1295-ben a Hunt-Pázmán nembeli Kázmér fiak elpusztították az esztergomi érsek itteni birtokait és az érsek itteni jobbágyaitól 500 ezüst márkát érő házi állatokat hajtottak el. A Gyulazombor nembeli Sebrid fia, Erdő comesnek is lehettek itt birtokai, mert 1297-ben, midőn a hontvármegyei Németi nevű birtokáról az esztergomi káptalan javára lemondott, innen nevezték. Plébánosát megemlíti az 1332–37. évi pápai tizedjegyzék is. 1351-ben Széchy Miklós szörényi bán birtokában találjuk. 1427-ben már vásárjoggal bírt, ekkor oppidumnak mondja az oklevél (gr. Zichy Okmt. VIII. 318.) A XV. században az esztergomi érsek az egész helység birtokába jutott. Az 1532. évi összeírás szerint is az érsek földesúri hatósága alá tartozott. 1550-ben 14, 1593-ban 13, 1609-ben 10, 1647-ben 8 portája volt. Iskolamesteréről már 1672-ben van adatunk. Az 1696. évi összeírás szerint az esztergomi érseknek tizenegy negyedtelkes jobbágya lakott itten, de ezenkívül akkoriban még sok üresen álló s parlagon heverő telke volt.
Az 1732–53. évi egyházlátogatási jegyzőkönyv már népes helységnek mondja; az utóbbi évben Németszőgyénnel együtt 2600 lakosa volt. Iskolája 1730-ban épült, a melyet 1796-ban egy második teremmel toldottak meg. 1848-ig az esztergomi érsek földesúri hatósága alá tartozott. Eddig Magyar-Szölgyén néven volt ismeretes. Jelenlegi nevét 1907 febr. 7-én kelt belügyminiszteri rendelettel vette. Plébánia-temploma, a mely egyúttal a németszőgyénieké is, 1792–1799-ben épült. Szent-Mihályról elnevezett másik templomának szentélye Szent István király idejéből származik, míg nagyobb előrésze a tornyokkal 1292-ből való. Máig használatban levő négy változatú orgonáját Luzsénszky készítette Beszterczebányán, 1615-ben. E körül a templom körül hajdan váracs volt, melynek megerősítésére a XVII. század különféle törvényczikkei 100 lovas és 150 gyalogos hajdút rendeltek ki, a szomszédos vármegyékből is. 1685-ben az Érsekújvár alól elűzött törökök a községet váracsostul elpusztították s a lakosság nagy részét felkonczolták, vagy rabságba hurczolták, úgy hogy csak 400 lélek maradt vissza. A községet, mely ekkor még Németszőgyénnel együvé tartozott, jóval előbb, 1242 január havában hasonló 30 csapás érte. Egy tatárcsapat tört reá s a lakosokat leöldöste. Ekkor IV. Béla király telepítette be újra s a telepesek részére éjszak felől hasíttatott ki határt. 1683-ban ismét a török dúlt a községben; 1710-ben pestis, 1716-ban, 1754-ben, 1900-ban és 1904-ben tűzvész pusztította.
A határban talált régiségek közül egy bronz diadém, bronz kardísz és egyenes kard a Nemzeti Múzeumba került; egyebek, mint érmek, vaseszközök, sarkantyúk, ágyúgolyók, cserépedények a Németszőgyénnel közös helybeli hét osztályú elemi iskola tanszertárában vannak. Most legnagyobb birtokosa az esztergomi érsekség. A fejlődésnek indult község, mely az 1900. évi népszámlálás óta 400 fővel szaporodott, ker. fogyasztási szövetkezetet és kath. olvasókört tart fenn. Határához tartoznak a Faraték, Funk, Mánya és Seres tanyák, továbbá Ivánhalma, Rendeskút és Várhely puszták. A községben körjegyzőség és postahivatal, szódavíz- és téglagyár van. Távíró- és vasúti állomása Köbölkút, hajóállomása Esztergom." [4]
"Németszőgyén, kisközség, a vármegye nyugati határszélén, 327 házzal és 1436 magyarajkú lakossal, a kik 61 izr. vallású kivételével róm. katholikusok. Határa 3628. kat. hold. Az esztergomi érsek ősi birtoka. Az érsekek a XIII. század második felében ide németeket telepítettek, a kik külön helységet alkottak. Ezt, ellentétben a magyarok lakta másik Szőgyénnel, villa theutonicá-nak nevezték. Ladomér érsek 1291 jan. 1-én a német vendégek számára plébániát alapítván, őket egyházilag is elkülönítette a magyar-szőgyéniektől.
A III. Endre uralkodása alatti belháborúk közepett a Hunt-Pázmán nembeli Kázmér-fiak ismételten elpusztították. Az 1532–1549. évi adóösszeírások szerint még az esztergomi érsek birtokában találjuk. 1550-ben 13, 1556-ban 12, 1593-ban 3 portája volt; az utóbbi évben a török hódoltsághoz tartozott. 1609-ben 6, 1647-ben 2 portát írtak itt össze. Az 1696. évi összeírás szerint öt zsellér lakta, de minthogy a bírón kívül sok más helyről jött szökevény jobbágy telepedett le, a kiket földesuraik visszaköveteltek, kimaradtak az összeírásból. Érsekújvárnak a töröktől való visszavétele után, 1663-ban, az itt elvonuló törökök a községet elpusztították, lakosai nagy részét felkonczolták vagy rabságba hurczolták, úgy hogy csak 250 lélek maradt vissza. 1711-ben a Rajna mellől németeket telepítettek be, a kiknek utódai már teljesen megmagyarosodtak. Ősi temploma az 1714. évi egyházlátogatáskor már romokban hevert. Ennek köveit 1731-ben Nagy Boldogasszony tiszteletére emelt templom építésére használták fel. 1848-ig a herczegprímás földesúri hatósága alá tartozott. A XVII. századtól kezdve Német-Szölgyén név alatt volt ismeretes. Igy fordúl elő az 1696. évi összeírás és az 1732–55. évi egyházlátogatási jegyzőkönyvben is. Jelenlegi nevét az 1907. febr. 7-iki, 131.168/906. számú belügyminiszteri rendelet állapította meg. Plébánia-temploma Magyarszőgyénnel közös. Tornyában 1518-ból való harang van, melyet a hívek 1652-ben Althán csász. kapitánytól vettek. A községnek jelenlegi nagyobb birtokosa az esztergomi érsekség. Határában vannak az Alsóhidegvölgy és Felsőhidegvölgy puszták. A lakosság ker. fogyasztási szövetkezetet és katholikus olvasókört tart fenn. Hét osztályú elemi iskolája Magyarszőgyénnel közös. Postája Magyarszőgyén, távíró- és vasúti állomása Köbölkút, hajóállomása Esztergom." [5]
1910-ben Magyarszőgyénnek 1998, Németszőgyénnek 1576, túlnyomórészt magyar lakosa volt. A trianoni békeszerződésig mindkét település Esztergom vármegye Párkányi járásához tartozott. A cseh csapatok 1919. január elején vonultak be Szőgyénbe és a település az új csehszlovák állam része lett. 1926-ban a csehszlovák hatóságok közigazgatásilag egyesítették a két községet, ebben az évben megalakult a helyi ipartestület. Az 1930-as években katolikus olvasókör alakult. A két község hivatalosan 1944 január 1-én egyesült. A II. világháború után a német lakosságot erőszakkal kitelepítették. 2001-ben Szőgyén 2649 lakosából 2040 magyar és 520 szlovák volt.
Magyarszőgyén Szent Mihály arkangyal tiszteletére szentelt római katolikus temploma a 13. század első felében épült. Először 1291-ben említik. 1606 és 1617 között a török támadások ellen a templom köré palánkvárat építettek a templomot pedig megerősítették. Az épület a török harcok során súlyos károkat szenvedett, ezért a 18. század elején a két falu új templomot épített. Ezt a régi templomot ezt követően Kistemplomként hívták. A II. világháború során 1945. március 28-án a templom leégett és már nem építették újjá, csak alapfalai maradtak. 17. századi állapotát tükröző makettje a helytörténeti múzeumban látható. Tőle délkeletre a régészeti feltárások során 11.- 12. századi román stílusú kis templom alapfalait tárták fel, mely a Szent Mihály templom elődje lehetett.
Németszőgyén területén a 2000-2001-ben zajló ásatások feltárták a 13. században Szűz Mária tiszteletére épített román stílusú templom maradványait. A templom a török harcok során pusztult el. Legérdekesebb emléke egy 14 cm magas bronz korpusz, egy régi feszület része.
Forrás: Wikipédia (2009.03.21.)
http://hu.wikipedia.org/wiki/Szőgyén
Szemelvények a Szőgyényi család történelméből
(Szőgyényiek, Szögyényiek, Szőgyéniek, Szögyéniek, Szögényiek, Szölgyéniek, Szölgyémiek)
1915. évi VII. törvénycikk
az 1901-1915. évi országgyülések tartama alatt a főrendiházban örökös tagsági jogot nyert családok névjegyzékének törvénybe iktatásáról
1. § Az 1901-1915. évi országgyülések tartama alatt örökös főrendiházi tagsági joggal felruházott családok nevei az 1886:VIII. tc. 4. §-ának megfelelően törvénybe iktattatnak, amint következik:
I. Hercegek
1. § Az 1886:VIII. tc. 1. §-ának II. pontja alatt becikkelyezett gróf Festetics családból származó és 1911-ben a már birt örökös főrendiházi tagsági jog változatlan fenntartása mellett hercegi rangra emelt Tolnai gróf Festetics Tasziló, valamint elsőszülöttségi joggal törvényes fiutódai, illetőleg a néhai Festetics Kristóf által alapított keszthelyi hitbizomány mindenkori haszonélvezője, akiknek az idézett tc. 2. §-a értelmében vezetendő főrendi családkönyvben a hercegek közé való iktatása is elrendeltetik.
Az 1886:VIII. tc. 1. §-ának II. pontja alatt becikkelyezett gróf Batthyány családból származó és 1915-ben a már birt örökös főrendiházi tagsági jog változatlan fenntartása mellett hercegi rangra emelt dr. gróf Németujvári Batthyány László, valamint elsőszülöttségi joggal törvényes fiutódai, illetőleg a gróf Batthyány Lajos által 1746-ban királyi jóváhagyással alapított hitbizomány mindenkori haszonélvezője, akiknek megengedtetett, hogy a "Batthyány-Strattmann" nevet viseljék s a Batthyány és Strattmann címert egyesítve használják és akiknek az idézett tc. 2. §-a értelmében vezetendő családkönyvben a hercegek közé való iktatása is elrendeltetik.
II. Grófok
1. § A) Gróf Wimpffen Siegfried és Wimpffen Simon és ezeknek egyenes leszármazás útján törvényes fiutódai, akiknek 1902-ben a magyar grófi méltóság adományoztatott és akik az 1904:XIII. törvénycikkben az örökös főrendiházi tagság jogával felruháztattak.
Az 1907-ben grófi rangra emelt Semsey László és ennek egyenes leszármazás útján törvényes fiutódai.
Az 1910-ben grófi rangra emelt Szögyény-Marich László és ennek egyenes leszármazás útján törvényes fiutódai.
Gróf Pabienitzi Woracziczky János és egyenes leszármazás útján törvényes fiutódai, akiknek 1914-ben a magyar grófi méltóság adományoztatott és akik az 1914:XXVI. törvénycikkben az örökös főrendiházi tagság jogával felruháztattak.
B) Az 1886:VIII. tc. 1. §-ának III. pontja alatt becikkelyezett báró Edelsheim-Gyulai családból származó és 1906-ban a már birt örökös főrendiházi tagsági jog változatlan fenntartásával grófi rangra emelt Edelsheim-Gyulai Lipót és ennek egyenes leszármazás útján törvényes fiutódai, akiknek az idézett tc. 2. §-a értelmében vezetendő főrendi családkönyvben a grófok közé való iktatása is elrendeltetik.
E családra vonatkozólag megbizatik a főrendiház elnöke és a m. kir. belügyminiszter annak hiteles - hirdetményi eljárás útján foganatosítandó - megállapításával, hogy a báró Edelsheim-Gyulai családból a grófi rangra emelt Edelsheim-Gyulai Lipóton kívül nem származott-e több törvényes fiutód is.
Ha a jelzett eljárás során a bárói családból fiutód nem jelentkeznék, az Edelsheim-Gyulai családot az 1886:VIII. tc. 1. §-ának III. pontja alatt becikkelyezett bárói családok sorából törölni kell s a törlést az örökös főrendi családokról vezetett családkönyvbe az illető rovatban fel kell jegyezni.
Az 1886:VIII. tc. 1. §-ának III. pontja alatt becikkelyezett báró Ambrózy családból származó és 1913-ban a már birt örökös főrendiházi tagsági jog változatlan fenntartásával grófi rangra emelt Sédeni Ambrózy István, Lajos és Gyula s ezeknek egyenes leszármazás útján törvényes fiutódai, akiknek az idézett tc. 2. §-a értelmében vezetendő főrendi családkönyvben a grófok közé való iktatása is elrendeltetik.
III. Bárók
Báró Trauttenberg Frigyes és ennek egyenes leszármazás útján törvényes fiutódai, kiknek 1902-ben a magyar bárói méltóság adományoztatott és akik az 1904:XIII. törvénycikkben az örökös főrendiházi tagság jogával felruháztattak.
Az 1904. évben Pusztakéri előnévvel bárói rangra emelt Forster Gyula és ennek egyenes leszármazás útján törvényes fiutódai.
Az 1904. évi november hó 18-án kelt legfelsőbb elhatározással bárói rangra emelt Csávosi és Bobdai Csávossy Gyula, valamint Elemér, József és Endre nevű, továbbá netán még születendő fiai és ezeknek egyenes leszármazás útján törvényes fiutódai.
Az 1905-ben bárói rangra emelt Kesselőkeői Maithényi Othmár s ennek egyenes leszármazás útján törvényes fiutódai.
Ifj. Maithényi László és ennek egyenes leszármazás útján törvényes fiutódai, akikre 1907. évben Kesselőkeői báró Maithényi László belső titkos tanácsos bárói rangra és örökös főrendiházi tagsági joga kiterjesztetett.
Csávosi és Bobdai Csávossy Gyula és egyenes leszármazás útján törvényes fiutódai, akikre 1910-ben a nevezett atyja Csávossy Gyula részére 1904-ben adományozott bárói rang és örökös főrendiházi tagsági jog kiterjesztetett.
Az 1911-ben bárói rangra emelt Tallián Béla és egyenes leszármazás útján törvényes fiutódai.
Báró Orosdy Fülöp és egyenes leszármazás útján törvényes fiutódai, kiknek 1911-ben az örökös főrendiházi tagsági jog és egyúttal nekik és törvényes utódaiknak "Orosdi" előnevük épségben tartása mellett a "Böi" második előnév adományoztatott.
Báró Urbán Péter és egyenes leszármazás útján törvényes fiutódai, kiknek 1914-ben az örökös főrendiházi tagság joga adományoztatott.
2. § E törvény végrehajtásával a belügyminiszter bizatik meg.
forrás: NETJOGTÁR, a CompLex Kiadó Kft. CompLex jogi adatbázisa
http://www.1000ev.hu/index.php?a=3¶m=7315
Októberi Diploma
Októberi Diploma, 1860. okt. 20.: a Habsburg birodalom közjogi viszonyainak szabályzata.
- X. 14: Barkóczy János gr. bécsi házában a szöveget megtárgyaló m. urak (Andrássy György gr., Apponyi György gr., Dessewffy Emil gr., Mailáth Antal gr., Sennyey Pál br., Szécsen Antal gr., Szőgyény-Marich László és Vay Miklós br.) a nagyrészben Szécsen gr. szerkesztette javaslatot fogadták el, Dessewffy gr. kívánságára nevezték el a legfelsőbb fogalmazványt a gyűlöletessé vált pátens szó helyett diplomának. Elkészítése azért lett sürgős, mert I. Ferenc József cs. (ur. 1848-1916) a cárral és a porosz régenssel való varsói találkozása előtt közzé akarta tétetni.
- Az urak egyidejűleg az örökös tartományoknak Mo-hoz hasonló alkotmányos jogokat kívántak adni, mert így a jogokat tartósabbnak vélték.
- Az ~ban a cs. megígérte, hogy a törv-eket ezután a birod. tanács és a m. ogy. közreműködésével hozza. Elrendelte a tart-gyűlések és a m. ogy. visszaállítását. Az új birod. tanács hatáskörébe utalta az adópol-t, a pénz- és hitelügyeket, a vám-, keresked., posta és közlekedésügyet, az áll. költségvetéssel, zárszámadással és a katonáskodási kötelezettséggel kapcsolatos törvényhozási műveleket. A hadügy minden egyéb kapcsolatában s a külügy egészében az uralkodó kizárólagos joga maradt.
- Az ~ visszaállította a Magyar és az Erdélyi Udvari Kancelláriát, a Magyar Helytartótanácsot, a tart-ok pol. igazgatására államinisztériumot szervezett. - Az ~ kiadásával egyidejűleg a cs. fölmentette Leo Thun-Hohenstein gr. kultusz-, Nádasdy Ferenc gr. igazságügy-, Adolf Thierry br. rendőrminisztert, Benedek Lajos táborszernagyot, Mo. katonai főkormányzóját, kinevezte Alexander Helfert br-t kultusz-, Josef Lesser lovagot igazságügy-, Mecséry Károlyt belügy-, Agenor Goluchowski gr-ot állam- és Szécsen Antal gr-ot tárca nélküli min-ré, Vay Miklós br-t m. kancellárrá. A kancellárhoz küldött leiratában elrendelte az ogy. összehívását, a vm-k helyreállítását s a közigazg. hatóságok és törvényszékek hivatalos m. nyelvhasználatát. 88 Hornyánszky, Victor: Bilder aus Ungarn. Pest, [1864]
- M. Állam 1899. X. 17. (Az okt. pátens tört.) - Berzeviczy III:121.- Lukács 1955:451.
Forrás: http://lexikon.katolikus.hu/O/Októberi Diploma.html
Kéménd
Kéménd, v. Esztergom vm. (Kamenín, Szl.): plébánia a v. esztergomi főegyhm. párkányi esp. ker-ében. - 1295: már létezett. A török után 1713: alapították újra. Tp-át Mennybemenetel tit-ra szent. Kegyura 1880: az esztergomi érs. Anyanyelve 1880: m.; 1940: m., szl. - Filiája 1917: Bény. - Plébánosai: 1332: Salamon, 1630: Bátorkeszi Gáspár lic., 1647: Szögyényi Ferenc, 1676: Ádámi Péter, 1678: Androsovics Mihály, 1678: Boros Lőrinc, 1690: Kovács András lic., 1698: Némethy János, Palkovics Ferenc, 1731: Rudinszky Pál, 1736: Pétsy Ferenc, 1741: Kürthy Pál, 1764: Kálmány István, 1778: Horváth Antal, 1784: Nagy István, 1790: Csáky László gr., Kovács András, 1806: Szkaliczky András, 1817: Kulifay István, 1820: Markovics Károly, 1829: Somogyi Ferenc, 1832: Fába Tivadar, 1857: Crettier Ferenc, 1871: Mórász Antal, 1904: Pelczer Lipót. - Lakói 1840: 911 r.k., 7 izr., 131 egyéb vall., össz. 1049; 1940: 1813 r.k., 1 g.k., 7 ev., 25 ref., 44 izr., össz. 1890; 1910: 1778 r.k., 1 ev., 19 ref., 14 izr., össz. 1812; 1970: 1684 (93,8%) m.; 1991: össz. 1575, m. 1427 (90,60%); 2001: össz. 1529, m. 1374 (89,86%). ** Némethy 1894:126. - Schem. Strig. 1917:12.
Forrás: http://lexikon.katolikus.hu/K/Kéménd.html
Szögyény
Szögyény (magyarszögyéni) család, ősi fészke az esztergomvármegyei Magyar- és Német-Szögyén helység volt, mely jelenleg primási birtok, s Sz. Máté a XVI. sz. végén Esztergom vára kapitánya volt. A család azután elágazott Pozsony, Nyitra, Gömör, Zemplén és Szabolcs vármegyékbe, hol tagjai főbb hivatalokat viseltek. A poszonyi, nyitra, gömori ágak kihaltak, a Szabolcs és Zemplén vármegyékbe telepedett ág, mely 1466. évben I. Mátyás királytól adományt nyert, jelenleg is él s az adományi javak egy részét ma is birja.
A szabolcsi ágból az 1705. elhalt Ferenc fiai közül II. Ferenc (megh. 1758.) pozsonyi kanonok; a másik pedig János Máté (szül. 1702., megh. 1757.) tartományi biztos és a magyar királyi helytartó tanács szervezése után III. Károly király által kinevezve, helytartótanácsos volt. Ennek fia Jékey Máriától Imre szabolcsi alispán (szül. 1752., megh. 1806.), Krucsay Máriától, e család utolsó ivadékától, nemzette Zsigmondot, a királyi személynököt s alkancellárt (l. o.), a család legmagasabb hivatalokra emelkedett ágának megalapítóját. - Imre alispán testvére volt Lőrinc őrnagy, aki (szül. 1741., megh. 1805.) Lamberg grófnőt vette nőül s a hadi pályán szerezve érdemeket, utóbb Laibachban telepedett meg, ott egyedül a tudományoknak élt, szép és értékes könyvtárt s Krajnában tetemes birtokot hagyva hátra. A maig is a család birtokában levő könyvek kötetein a családi címer és e jelige áll: «Praestat esse, quam videri». Másik testvére: József, II. József császár rendszere alatt szabolcsvármegyei törvényszéki elnök, kinek fiai: II. Lőrinc magyar királyi kamarai tanácsos, ki 1855. nyugalmazva Erdélybe telepedett s ott alvinci birtokán halt meg és Sándor királyi táblai ülnök (megh. 1853.), ez utóbbinak fia István (szül. 1824.) váltófeltörvényszéki biró. - zsigmondnak testvére pedig III. Ferenc zempléni alispán (szül. 1764., megh. 1852.), kinek fiai valának János pénzügyi tanácsos s a Lipót-rend vitéze (megh. 1858.) és Imre szintén zempléni alispán (1844-48). A leghiresebb ág tagjai három egymás után következő nemzedékben; Zsigmond (l. o.), ennek fia I. László (l. o.), második magyar királyi udvari kancellár, ki Marich Máriát vévén nőül, a magáéhoz a Marich nevet kötötte, s II. László berlini nagykövet (l. o.). - Zsigmond leánya volt Anna (szül. 1804.), világosvári Bohus János neje, jótékonysága s magas műveltségéről általánosan tisztelve ismert úrnő, kinek maradékai báróságot nyertek főrendiházi üléssel.
1. Sz. László (I.), Zsigmond királyi személynök fia, szül. Pesten 1806 jan. 2., megh. 1893 nov. 19. Gondos nevelését részint az atyai háznál, részint a bécsi Theresianumban nyerte; bölcsészeti s jogi tanulmányait a pesti egyetemen végezte be, hol már 18 éves korában a bölcsészet doktorává avattatott.
Hivatalos pályáját Pest vármegyében kezdte meg mint tiszteletbeli jegyző, innél 1832. felment az udvari kancelláriához mint tiszteletbeli titkár, 1834. királyi kamarássá neveztetett, 1840. nádori itélőmester lett a királyi táblánál s mint ilyen a főrendiház üzeneteit szerkesztette a pozsonyi országgyülésen, 1844. a magyar királyi udvari kancelláriánál előadó tanácsos, majd a magyar királyi helytartó tanácsnál alelnök és a magyar királyi tanulmányi bizottság elnöke, valóságos belső titkos tanácsos és 1846. magyar királyi udvari alkancellár lett, mely utóbbi méltóságáról 1848. a magyar királyi alkotmányos minisztérium felállítása s a magyar királyi udvari kancellária feloszlatása után lépett vissza. Ő adta át a volt magyar királyi udvari kancellária aktáit s kulcsait az új kormánynak s ekkor a magalkotandó államtanács tagjává neveztetett ki. A magyar nemzetőrség felállítása után két községnek is volt nemzetőri kapitánya, de a szabadságharcban nem vett részt. 1851. a bécsi birodalmi tanácsba hivatott meg, hol a régi magyar alkotmány visszaállítása érdekében működött; 1854 ápr. 22. a Szt.-István-rend középkeresztjét kapta; 1859. pedig az u. n. megerősített birodalmi tanácsnak egyik alelnöke volt, hol több mérsékelt konzervativ honfitársával (Majláth Györggyel, Sennyei Pál báróval, Barkóczy János gróffal stb.), újra erélyesen küzdött az ősi magyar alkotmány mellett, az abszolutisztikus irányzatok ellen és legalább erkölcsi sikert aratott.
Midőn ugyanazon évi okt. 20. a magyar királyi udvari kancellária újabban helyreállíttatott, Vay Miklós báró mellett második kancellárrá neveztetett ki, a legjobb szándékok- s reményekkel, melyekben csalatkozván, az 1860-iki országgyülést feloszlató rendelet után Vay báróval együtt önként lemondott állásáról s hivatalt csak az alkotmány helyreállítása után fogadott el, midőn egyenesen a király kivánatára Fejér vármegye alkotmányos főispánja lett, mely hivatalát 1883-ig viselte. Mint ilyen s egyszersmind főkamarás zászló úr a főrendiháznak is tagja volt, melynek 1875-től fogva másodelnöki székén is ült. Ugyanez évben jan. 5. a Lipót-rend nagykeresztese lett. 1875. s 1877. a delegáció s egy ízben a magyar-horvát országos választmány elnöke volt. 1883 márc. végén pedig, Majláth György országbiró halála után, ő emeltetett a főrendiház elnöki székére.
Cziráky János gróf elhunytával a megüresedett főtárnokmesteri méltósággal ruháztatott fel. De még ezentúl sem maradtak el további, most már lehető legnagyobb kitüntetései, mert 1885 végén, aggott kora miatt lemondván a főrendiház elnökségének terhéről, az aranygyapjas rendeel díszítette fel az uralkodó, Sennyey Pál báró halála után pedig az országbirói méltóságot adta neki. Időközben, 1855 óta, a magyar tudományos akadémia igazgató tanácsának tagjává is megválasztatott s 1860. a magyar tudományos akadémia tőkéjéhez 1050 forintnyi alapítvánnyal járult. Családja jövendőjére lényeges befolyással volt házassága Marich Máriával, a dúsgazdag szolgaegyházi Marich Dávid belső titkos tanácsosnak, Torna, Győrs s utóbb Veszprém vármegyék főispánjának, a Szt.-István-rend középkeresztesének és Kray Franciska bárónőnek egyetlen leányával, csillagkeresztes hölggyel, ki családjának tuolsó ivadéka lévén, 1841 jan. 1. a fiágat illető Marich-javakban is fiusíttatott és örökösödött, minek folytán férje 1854 jul. 31. s majd újolag 1862 jan. 22. kelt királyi oklevélben ősrégi családi nevének s címerének a fiágon kihalt szolgaegyházi marich-nemzetség régi nemesi címerével s vezeték- és előnevével egyesítését nyerte meg, ugy hogy ő és mindkét nemü gyermekei s utódai ezentúl magyarszögyéni és szolgaegyházi Szögyény-Marich nevezettel és egyesített kettős címerrel élhessenek.
2. Sz. László (ifj.), államférfi, az előbbinek fia, szül. Bécsben 1840 nov. 12. Középiskolai tanulmányait Székesfejérváron végezte, jogot a bécsi egyetemen hallgatott. 1861. Fejér vármegye aljegyzője, két évvel később a pesti kir. itélőtábla joggyakornoka lett. 1864. Kállay Béni társaságában nagyobb külföldi tanulmányútra indult. Visszatérve 1865. fejérvármegyei szolgabiróvá, 1867. pedig főjegyzővé választották. 1869. a bodajki kerület országos képviselője lett, mely kerület azután még négyszer újította meg mandátumát. Parlamenti pályáját a Deák-párt sorában kezdette s kiváló szellemi s mérsékelt politikai nézetei folytán csakhamar népszerü lett az ellenzéki párton is. Már 1869. beválasztották a delegációba, ahol a külügyi bizottságnak volt előadója. Az 1870-71. a porosz-francia háboru idején az Andrássy által nagy nehézségek leküzdése után érvényre juttatott semlegességi politikának vált hivévé. Midőn 1875. a Deák-párt és balközép között a fuzió létrejött, a volt Deák-párt egy része Sennyey Pál báró vezénylete alatt a fuzionált pártból kiválván, jobboldali konzervativ ellenzékké alakult; közéjök tartozott Sz. is, kihez Sennyey Pál báró valóságos atyai szeretettel ragaszkodott.
Midőn azonban a jobboldali ellenzék a később támadt u. n. független szabadelvü párttal egyesült, Sz. a legközelebbi képviselőválasztáson már szabadelvü programmal választatta meg magát. 1882-ben a külügyminisztériumba II. oszt. osztályfőnöknek hivták meg s 1883. I. osztályfőnökké nevezték ki s valóságos belső titkos tanácsosi címmel tüntették ki, miután már előbb csász. és kir. kamarás lett. Rudolf trónörökös bizalmát oly mértékben birta, hogy két évvel halála előtt irt végrendeletében őt kérte fel iratainak rendezésére. 1890. elnöke volt ama konferenciáknak, melyek az osztrák-magyar monárkia és a német birodalom kiküldöttjei közreműködése mellett a két birodalom között létesített vám- és kereskedelmi szerződés pontozatait megállapították. 1890 dec. 24. a Szápáry-kabinet tagja lett, ő felsége személye körüli miniszterré neveztetvén ki. Egyúttal a főrendiház élethossziglani tagjává is kinevezték.
1892. csász. és kir. nagykövetté neveztetett ki a német császári udvarhoz; egyszersmind megbizták a monárkia diplomáciai képviseletével a mecklenburg-schwerini, mecklenburg-strelitzi és az oldenburgi udvaroknál, nemkülönben a braunschweigi regensnél és Hamburg, Lübeck és Bréma szabad városok tanácsainál. Birja az I. osztályu vaskorona-rendet, továbbá a maltai rend tiszteletbeli lovagkeresztjét, a porosz vörössas-rend, az olasz Mauritius- és Lazarus-rend, az orosz fehérsas-rend nagykeresztjét.
3. Sz. Zsigmond, Sz. Imre szabolcsi alispán és Krucsay Mária fia, szül. Kis-Várdán (Szabolcs) 1775 márc. 27., megh. 1826 febr. 8. Hivatalos pályáját 1796. a fiumei kormányszéknél kezdte meg, 1800. a szabolcsi nemesi felkelő seregnél századosi ranggal hadbiró volt, 1801. a közalapítványi igazgatóságnál ügyész, 1810. a királyi táblánál biró, 1814. udvari tanácsos, 1821. királyi személynök és Pest-Pilis-Solt törvényesen egyesült vármegye főispáni helytartója, 1824-ben a Szt.-István-rend vitéze lett. Az 1825-iki zajos országgyülés kezdetén, melyen királyi személynöki minőségében elnökölni volt hivatva, a király József főherceg nádor által személyesen betegágyához hozott királyi kézirattal magyar királyi alkancellárjává nevezte s egyszersmind a Szt.-István-rend középkeresztjével díszítette s ezzel belső titkos tanácsosi rangra is emelte.
Forrás: Pallas Nagylexikon, http://www.kislexikon.hu/szogyeny.html
Szőgyény-Marich László (1806–1893)
A Szőgyény család ősi fészke Esztergom megyében található. A család első ismert őse Szőgyény Sebrid (Sebridus de Szwgen) 1297-ben halt meg. I. (Hunyadi) Mátyás (1458-1490) Székesfehérváron kelt adománylevelében Szabolcs és Zemplén vármegyékben fekvő birtokokat adott a családnak. Szőgyény Máté 1588-ban esztergomi várkapitány volt. A XVI. század viharai a családot Pozsony, Nyitra, Gömör, Szabolcs és Zemplén vármegyékbe sodorták. A Szabolcs megyei ágból származik Szőgyény László, aki 1838-ban szolgaegyházi Marich István Dávid leánygyermekét, Máriát vette feleségül. Feleségét, mivel családjának utolsó tagja volt, a fiúágat illető javaiban fiúsították, s így házasságuk a két család nevének és címerének egyesítését is jelentette.
A család címere négyelt pajzs, szívpajzzsal, ebben kék mezőben zöld alapon ezüst galamb, csőrében madártollat tart. A nagy pajzs első és negyedik mezejében arany fészekben fiait vérével tápláló pelikán látható. A második és harmadik vörös mezőben, zöld alapon arany oroszlán baljában, illetve jobbjában szablyát tart. A sisakdíszben jobb lábával követ tartó, jobbrafordult fél lábon álló daru található. A pajzstartó két aranyoroszlán. A család jelmondata: „Pro rege et lege”. Szőgyény-Marich László 1806-ban született Szőgyény Zsigmond alkancellár és Pászthory Julianna fiaként. Későbbi rendíthetetlen uralkodóhűségét a Theresiánumban eltöltött évek alapozták meg. (A Theresiánumot 1746-ban létesítették az államapparátus számára szükséges hivatalnokok képzésének biztosítására.) Később a pesti egyetemen bölcsészetet tanult. Közszolgálatát Pest vármegyében tiszteletbeli aljegyzőként kezdte, majd József nádor – mint örökös főispán – tiszteletbeli főjegyzőnek nevezte ki. A reformkor viharos országgyűlései alatt már tiszteletbeli titkári minőségben az udvari kancellárián, majd személynöki ítélőmesterként dolgozott. Fiatalon az udvarban elfoglalt pozíciója két szempontból volt hatással jövőjére. Egyfelől megalapozta a legfelsőbb, konzervatív körökkel később is ápolt kitűnő viszonyát és királyhűségét. Másfelől ez a pozíció már előrevetítette számára az udvari hierarchia majdani magas tisztségeinek betöltését.
A Szőgyény család címere
A Szőgyény-Marich család címere
Az 1830. évi országgyűléstől a forradalom kitöréséig tartó időszakot a történettudomány reformkornak nevezi. Ekkor kezdődött el ugyanis az idejétmúlt feudális társadalmi és gazdasági válaszfalak lebontása, új politikai erők megjelenése, amelyek eleinte kisebbek voltak, majd az országgyűléseken kiharcolt engedményekkel a kormányzó politikai erők alternatívájává nőtték ki magukat. Ez az ellenzék azon fiatal köznemes és polgárifjakból állt, akik tanulmányútjaik és olvasmányaik során szembesültek azzal a ténnyel, hogy Nyugat-Európához viszonyítva hazánk jelentős gazdasági lemaradással küzd, s amelynek felszámolása csakis az eddig rendíthetetlennek tartott kiváltságok megszűntetésével lehetséges.
A gazdaság fejlődése (például a céhrendszer felszámolása, közteherviselés, jobbágyság eltörlése) tehát csak az archaikus társadalmi viszonyok átalakításával volt megvalósítható. Ez az új társadalmi réteg az országgyűléseken harcot indított azon konzervatív főúri érdekcsoportok ellen, amelyek képviselői között ott találjuk Szőgyény-Marich Lászlót is. Az udvar a társadalmi és gazdasági reformokat sürgető ellenzék tagjait az 1832—1836. évi országgyűlés után elfogatta és elítélte. Szőgyény-Marich, a Géza fia által 1903-ban kiadott emlékirataiban kijelenti: „fájó szívvel… teljesen a törvény szellemében jártunk el Wesselényi Miklós és Kossuth Lajos elítélésekor”. Szolgálataiért 1844 végén báró Mednyánszky Alajos helyére őt nevezték ki a helytartótanács alelnökévé, s ő lett V. Ferdinánd (1835–1848) belső titkos tanácsosa is. Szőgyény Metternich kancellárral, a magyarországi reformok legnagyobb ellenzőjével is kitűnő viszonyt ápolt. Így írt róla: „Metternich nem ellensége alkotmányunknak és nemzetiségünknek… ő volt az akkori osztrák államférfiak közt az utolsó, igaz, józan barátja Magyarországnak”.
A XIX. századi konzervatív főurak közül is kiemelkedik gróf Apponyi György, akivel Szőgyény szintén jó kapcsolatban állott. Apponyi hívta életre 1845 folyamán a főispánok munkáját vigyázó „királyi őrszemeket”, az adminisztrátori rendszert. Egy esztendővel később Apponyi mellett már Szőgyény lett a másik alkancellár a magyar kancellárián. Merev konzervativizmusát a nyilvánosság számára írott emlékirataiban igyekezett „fogyaszthatóvá tenni”. Büszkén jegyzi meg, hogy a tanácskozások alkalmával „kirekesztőleg magyarul” szólt, és Bécsben ezért az a hír járta, hogy „Apponyi és Szőgyény a magyar udvari kancelláriát magyarosítják”. Ennyiben azonban ki is merült „reformpártisága”.
Az utolsó reformországgyűlés (1847–1848) az udvari kancellária feloszlatásával zárult le 1848. április 15-én. Ennek véghezvitelére István nádor és gróf Batthyány Lajos levélben hívták föl Szőgyény-Marichot. A volt alkancellár elmondott búcsúbeszéde leplezetlen keserűséget áraszt: „a világesemények túlrohanó árja, mely Európa szerte századok folyama alatt gondosan épített álladalmi szerkezeteket és közigazgatási gépezeteket rövid idő alatt a múltnak örvényébe sodort… a magyar udvari kancelláriának megszűntetését is bekövetkeztette”. Az eseményeket követően rövid ideig herceg Esterházy Pál mellett a király személye körüli minisztériumban dolgozott, majd birtokára, Csórra, a „magánélet csendes nyugalmába” vonult vissza. A társadalmi-politikai változásokkal egy pillanatra sem tudott azonosulni, s az eseményekben, amelyek túlrohantak rajta, nem kívánt részt venni. Önigazolásként megemlékezik egy fuvarosról, aki Bécsből Csórra menet azt mondotta neki, hogy „szívesen robotolna megint, s csak a múlt jó idők térnének ismét vissza”. Ha ez meg is történt, akkor ez a megjegyzés valószínűleg inkább tekintélyének szólt, mintsem a valóságnak.
Szőgyény László ifjúkori arcképe
Szőgyény-Marich László, a főispán
Csórott – a többi Fejér vármegyei községhez hasonlóan – 1848 nyarán megalakult a nemzetőrség, amelynek az inotai református lelkésszel együtt kapitányává választották, s felesége a nemzetőröknek egy saját maga készítette zászlót ajándékozott, amelyet a csóri plébános meg is áldott. E tette is inkább a „történelmi kényszerhelyzetnek”, mint saját döntésének volt köszönhető, hiszen ugyancsak nemzetőrkapitány volt Szőgyény gyermekkori jó barátja, gróf Zichy Ödön is, akit Görgey Artúr Lóréven – a Jellasiccsal történt lepaktálásért – felakasztatott. A szabadságharc leverését, a megtorlást otthonában, zavartalan nyugalomban élte át. Szerepet csak egyszer szántak neki, amidőn Windisch-Grätz herceg 1849. január 5-én bevonult Pestre, és megbízta egy, a hajdani helytartótanácsra emlékeztető bizottmány, az ún. „ideiglenes polgári közigazgatás” vezetésével. A közigazgatás tényleges irányítása azonban a hadsereg hat teljhatalmú kerületi parancsnokára hárult, s nekik rendelte alá a megyékbe küldött császári biztosokat is. Windisch-Grätz kapcsolatban állt más konzervatív főurakkal is (Apponyi György, Dessewffy Emil), akik arra törekedtek, hogy Magyarország nem csak hadügyi, külügyi, hanem gazdasági tekintetben is olvadjon egybe a birodalommal, de belkormányzatát illetően rendelkezzen önállósággal. Apponyiék célja a szabadságharc alatt és azt követően is, az ország kormányrúdjának megszerzése volt. Ezt azonban az 1849 tavaszán fellángolt harcok egyelőre időszerűtlenné tették.
A szabadságharc leverését követő, két esztendőn át tomboló megtorlás után Magyarországra tizenkét évnyi abszolutizmus nehezedett. Alkotmányos intézményeit megszűntették, területéről leválasztották Erdélyt és Horvátországot, s öt kerületre osztották. A nagyszámú titkosrendőr és csendőr feladata a „gyanúsak” kiszűrése, és az országos hangulat ellenőrzése volt. A hivatalos nyelv ismét a német lett. A megszállókkal együttműködő arisztokraták soraiból sokan jutottak pozícióhoz az új rendszerben. Ők 1850 folyamán az uralkodóhoz intézett emlékiratot hoztak nyilvánosságra, amelyben összegezték elképzeléseiket, céljaikat. Ebben elítélték a hazánk önkormányzatát biztosító 1848. évi törvényeket, szembehelyezkedtek az ország területi széttagolódásával, s Magyarországnak a birodalomhoz fűződő viszonyát a forradalom előtti alapra kívánták visszaállítani. Ezzel sok helyen egybecsengett gróf Szécsen Antal röpirata, amely szintén figyelmen kívül hagyta az 1848. évi alkotmányjogi vívmányokat. E két tervezetet – bár lojalitásuk kétségtelen volt – I. Ferenc József (1848–1916) mégis elutasította, a kiépülőben levő centralizációs rendszer bírálata miatt. Ebből a csalódott arisztokraták számára világossá vált, hogy az uralkodó nem óhajtja átengedni számukra a kormányrudat, pedig joggal hihették, hogy addigi udvarhűségükkel már bizonyították rátermettségüket. Az 1851-ben felállított birodalmi tanács 1860-ben új tagokkal bővült, s ebben a testületben Szőgyény-Marich – aki annak megalakulásától tagja volt – első alelnök lett.
Az uralkodó és Magyarország viszonyában bekövetkező „olvadás” első jele az 1860 októberében kiadott „alkotmány”, amely lemondott az abszolutizmusról, felállította az 1848 előtti intézményeket, a kancelláriát, helytartótanácsot, amelyek vezetését Vay Miklós, Apponyi György, Szőgyény-Marich László kapták. Helyreállt a magyar országgyűlés is, a tényleges kormányzás azonban központ hatáskörben maradt. A diploma, majd az 1861. évi pátens kiadását (amely „alaptörvényként” tovább szűkítette Magyarország mozgásterét a létrehozandó államalakulatban) országos felzúdulás kísérte, erről többek között a ránk maradt, az uralkodóhoz intézett városi és vármegyei feliratok százai tanúskodnak. Amikor az önkényuralom időszaka utáni első Fejér megyei főispán, gróf Cziráky János közgyűlési megnyitóbeszédében (1860. december) arról beszélt, hogy „hazánk ködfedte láthatárán... keresztültört az alkotmányos élet reménysugara”, még nem tudhatta, hogy az igazi „alkotmányos élet” eljövetele még éveket várat magára.
A Szőgyény-Marich-kúria Csóron a XIX. század végén
A megyerendszer alapjainak kidolgozására 1860 első hónapjaiban a császár hű emberét, Szőgyény-Marichot személyesen kérte föl, s csakugyan az ő előterjesztése képezte a rendszer alapját. (Elképzelése szerint a vármegye élén a kormány által kinevezett „főnök” vagy főispán áll, s annak beosztottjai az alispánok illetve szolgabírák lennének. Az adókivetés és beszedés megyei hatáskörbe tartozna. A napi munkát a szigorúan megszervezett és összeállított, pontos hatáskörrel kijelölt megyei bizottmányok végeznék el.) Ám Szőgyény figyelmeztette a császárt: „az abszolút kormányforma és a megyei élet egymással meg nem fér”. Az 1848 óta először megtartott 1861. évi képviselőházi választásokat jelentős politikai érdeklődés kísérte.
A Habsburg-kormányzat felkészült az országgyűlés várható eseményeire, az októberi diploma és februári pátens elutasítására, és a koronázás megtagadására előkészítette az országgyűlés feloszlatásának és az ostromállapot bevezetésének terveit. A túlnyomórészt ellenzéki képviselőkből, ekkor alakult ki a későbbi pártviszonyok alapjait képező két ellenzéki csoportosulás, a Deák Ferenc vezette felirati párt és a radikálisabb határozati párt. Abból, hogy Deák az 1848. évi alaptörvények helyreállítását, a felelős magyar minisztérium kinevezését követelte, valamint abból, hogy kimutatta a diploma és a pátens ellentétét az addigi államjogi előzményekkel – bár az uralkodó megkoronázását is sürgette –, Ferenc József számára világossá vált, hogy a magyar parlament egységesen ragaszkodik az 1848. évi vívmányokhoz. 1861 augusztusában feloszlatta az országgyűlést, és Magyarország megrendszabályozását Anton von Schmerling államminiszterre bízta. Ő 1861 novemberétől – a magyaroknak a birodalmi tanácsban való megjelenéséig – ismét önkényuralmi eszközökhöz nyúlt. Széles hatáskörű katonai bíráskodás lépett életbe, lajstromba foglalták a „lázító” polgárok nevét, s több száz büntetőper indult sajtóvétségekért.
Szőgyény-Marich emlékirataiban tapintatosan hallgat a diploma által keltett országos felzúdulás valódi okairól, csak annyit állapít meg, hogy a „vármegyékben itt-ott már majdnem tökéletes anarchia uralkodik”. A pátens kapcsán kialakult közhangulatról pedig szerinte már Dessewffy Emil, a konzervatívok nagytekintélyű politikusa is azt mondotta, hogy „a császár... adjon meg hazánknak mindent, ha ez a birodalom közös érdekeit biztosítja”. I. Ferenc József 1865 végén elbocsátotta Schmerlinget, és összehívta a magyar országgyűlést. A kiegyezést előmozdító események, Deáknak 1865 húsvétján megjelent cikke után gyorsultak fel. A történelem fintora, hogy a két politikai erő közti kiegyezés – amelynek az osztrák csapatok 1866. évi sadowai veresége újabb lendületet adott – jelentős elemeit, igaz módosított formában, a gróf Apponyi György által 1863-ban készített konzervatív kiegyezési javaslatból kölcsönözték. (Gondolhatunk itt elsősorban a magyar korona országainak a birodalom kiadásainak egészéhez bizonyos „kvóta” szerinti hozzájárulására, vagy a közös ügyek intézésére a birodalom mindkét részéből megalakítandó „állandó delegációk” létrehozására.)
Az 1867. évi XII. törvénycikkel és I. Ferenc Józsefnek magyar királlyá koronázásával 1867. június 8-án Európában egy új államalakulat jött létre, az Osztrák–Magyar Monarchia. Szőgyény igazi, régivágású konzervatívhoz méltóan, szkeptikus volt az elért eredményeket illetően: „hogy ez azon minimum, mely az országgyűlést és országot kielégítheti, tagadni senki sem fogja, ki ennek általános, osztatlan, megingathatatlan nézetét és óhajtását ismeri. Meddő munka lenne ennek okait kutatni, jogosultságát és helyességét fejtegetni. A dolog tényleg így áll; azt módosítani, vagy változtatni csak az időnek és tapasztalásnak lehet feladata”. 1861 és 1865 között ismét visszavonult a politikai közélettől, de a császár határozott kívánságára 1865. augusztus 25-én elfoglalta azt a Fejér vármegyei főispáni tisztséget, amelyet előtte gróf Cziráky János töltött be, majd szeptember 11-én kinevezték Székesfehérvár szabad királyi város királyi biztosává.
Az uralkodó 1867. március 31-én – a belügyminiszter előterjesztése alapján – Szőgyény-Marich Lászlót megerősítette tisztségében.
A megyei kormányzat élén álló főispán feladata rendkívül sokrétű volt. Irányította és ellenőrizte a közigazgatás és törvénykezés ügykezelését. Az ügykezelés egyszerűsítése érdekében a megye vezető hivatalnokaiból bizottságot hozott létre. Hivatali kötelessége volt gondoskodni a közbiztonság fenntartásáról. A vagyon- és közbiztonság megszilárdítása céljából kérhette a megyében állomásozó katonai alakulatok segítségét is. Tájékozódott a közigazgatás, törvénykezés, a telekkönyvezés és adózás menetéről. Elnökölt a megyei törvényszék, árvaszék, számvevőszék ülésein. A megye börtöneinek felügyelete szintén a főispán feladata volt. A kereskedelem, az ipar fejlődésének előmozdítása, a tanügy és egészségügy helyzetének felügyelete is hatáskörébe tartozott. Felügyelt az adók befizetésére, tájékozódott az adózó nép anyagi helyzetéről. A felsőbb rendeletek kihirdetéséről szintén a főispán rendelkezett. Intézkedett a tisztviselők fizetésének folyósításáról, a megyei költségvetés előkészítéséről.
A vármegyét ért természeti csapás (aszály, fagy), vagy más egyéb rendkívüli események (kolerajárvány) kivédésére létrejött bizottságnak is a főispán volt többnyire az elnöke, tehát a közigazgatási szervezetnek a hatékonyság mellett megfelelő rugalmassággal kellett párosulnia. Szőgyény-Marich László főispánságának első igazi próbatételét az 1866-ban bekövetkezett, jelentős fagy- és aszálykárok okozta éhínség megszűntetése jelentette. Elnöke lett az 1866. augusztus 23-án megalakult ínségügyi bizottságnak, amelynek huszonöt tagja között helyet kaptak a földesurak, a tisztikar tagjai, és négy mezőváros (Csákvár, Mór, Seregélyes, Vál) bírái mellett a budai kerületi pénzügyigazgatóság elnöke is. A központi ínségügyi bizottság tekintettel a rendkívüli helyzetre, hetente kétszer ülésezett, s Szőgyény a tárnokmestert is köteles volt tájékoztatni az üléseken megvitatott problémákról. Az egyik legfontosabb feladat volt felmérni az aszály és a fagy által sújtott területeket, megszervezni a segélyakciót. Ez a bizottság – természetesen – ideiglenes jelleggel működött, egészen 1867. július 12-éig.
A főispán szintén fontos szerepet töltött be a kiegyezéssel működését újból megkezdő megyebizottság megalakításában, ugyanis az országgyűlés határozata értelmében az 1861-ben megválasztott bizottmány tagjai gyakorolják azon jogokat, amelyeket az 1848. évi XVI. törvénycikk a megyebizottmányokra ruházott. Felhívták a főispán figyelmét arra, hogy a bizottmány kiegészítésének, valamint új bizottmány választásának helye nincs, s az 1861-ben megválasztott tagok közül senki ki nem zárható, hacsak kizárását politikai okok nem indokolják. Fontos feladat hárult Szőgyény-Marich Lászlóra a tisztikar újjászervezésében is, mert a bizottmány és a törvényhatóság választásának szabad érvényesülése mellett a főispán élhetett a kijelölés és előterjesztés jogával.
A jogaiba visszahelyezett bizottmány első ülését 1867. április 25-én tartotta, amely lényegében csak a főispán székfoglalója volt, a tényleges tisztújító közgyűlésre csak két nappal később került sor. A bizottmány ülésein (amelyek negyedévenként történtek) a főispán irányító és ellenőrző szerepe érvényesült, ő kezdeményezte annak a 32 főből álló bizottságnak a létrehozását, amelynek javaslatára megalakultak a megye és a város mindennapjaiban legfontosabb szerepet betöltő választmányok (például a húsárszabási, közlekedési, közegészségügyi, kórházi). Ezek a választmányok a bizottmány előtt számoltak be végzett munkájukról.
Az 1869. évi IV. törvénycikk megjelenése után – amely kimondta a közigazgatás és az igazságszolgáltatás szétválasztását – a főispán szerepe az elsőfokú bírósági szervezet kiépítésére koncentrálódott, de (mint azt alább látni fogjuk) jelentős szerepet játszott a törvényhatóságok rendezéséről szóló törvény végrehajtásában is. (A megye törvényhatósága hagyta jóvá az alispánok éves jelentéseit, amelyek a közigazgatás és az igazságszolgáltatás szervezetének munkáját tekintették át, s amelyek ezért a megyei élet megismerésének legfontosabb forrásaivá váltak.)
A megyei szervezet kérdésében a kiegyezést követően elmélyültek az ellentétek. Az egyik irányzat (a municipialista) a megyei önkormányzat minél szélesebb körű kiteljesítését tűzte zászlajára, a másik (a centralista) pedig fokozatosan csökkenteni kívánta a megyék jogkörét. Ebből az – egyébként országos szinten zajló – vitából a centralista irányzat került ki győztesen. (Erről a köztörvényhatóságok rendezéséről szóló 1870. évi XLII. törvénycikk is tanúskodik.) E törvény végrehajtását Fejér megyében gróf Szőgyény-Marich László főispán irányította. Vezetésével alakult meg 1871. június 15-én a kilencven főből álló küldöttség, a megyei szervezeti szabályrendelet kidolgozására. A főispán meghatározta a küldöttségre váró feladatokat: a virilisek (legtöbb adót fizetők) névjegyzékének összeállítását, a tisztikar, szolga- valamint segédszemélyzet létszámát, a munkaköri feladatok leírását, a járások közigazgatási beosztását, az árvaszék és az állandó választmány szervezetének kidolgozását. A küldöttség három hét alatt készítette el a megye szervezeti szabályrendeletét, amelyet jóváhagyásra felterjesztettek a belügyminiszterhez, Tóth Vilmoshoz. Ő ezt részben jóváhagyta, s a hibák kijavítása céljából a küldöttség rendszeresen ülésezett. A megyebizottmány utolsó ülését 1871. október 30-án tartotta, s 1871. december 28-án került sor a törvényhatósági bizottság megalakítására, valamint a központi és járási tisztikar megválasztására.
A megye közigazgatásának szervezettségét a XIX. század elejétől az első világháború végéig többször próbára tették a járványok, mindenekelőtt a kolera rendszeres felbukkanása. Ez történt 1872-től kezdve is: a korabeli szóhasználat szerint „epemirigynek” nevezett betegség főképp a Duna melléki községekbe terjedt el. „Mindamellett hogy így a járvány e megyében nem hosszas ideig uralgott, s akkor is néhány községek kivételével tűrhetőleg szelíden lépett fel, mégis 229 ember esett áldozatul a kolerának.” Azonban már a következő évben ismét azt jelenthette az alispán, hogy a járvány június 26-tól október 15-ig tartott a megyében, s legerősebben Móron és Adonyban jelentkezett. Összesen 917-en betegedtek meg és 379-en haltak meg a kolera következtében.
1876-ban „új csapás nehezedett ólomsúllyal hazánkra”, az árvíz. Az országos árhullám, amely főképp a Duna–Tisza közét érte, Pest vármegyében „hátrahagyá szomorú jeleit: düledező házakat, semmivé lett vetéseket”, Fejért is elérte. Körülbelül kilencezer hold föld került víz alá. Érden, Battán (ma Százhalombatta), Ercsiben, Iváncsán, Adonyban és Rácalmáson összesen közel 170 000 forint kárt okozott az árvíz. Adonyban új védtöltést építettek ki, s a betört víz eltávolításában a Zichy grófok jelentősen segítettek mind munkagéppel, mind a védekezés személyes irányításával.
A Tisza-kormány (1875–1890) által biztosított nyugalmas belpolitikai élet pozitívan hatott az egyes megyék és városok kulturális fejlődésére. A XIX. század utolsó harmadának Magyarországán a műveltség „egyik leghatalmasabb előmozdítója és fejlesztője volt az egyesületi szellem”. A kor újságírója méltán állapíthatta meg, hogy „a mai míveltség az egyesületi szellem nélkül... nem emelkedhetett volna, és oly magas fokon nem áll vala”. Fejér megyében is elszaporodtak az egyletek: „van itt sok tanító-egylet, gazdasági-egylet, történelmi és régészeti-egylet, színházi társulat, olvasó-egylet”. Székesfehérváron megalakulásakor nagy publicitást a régészeti egylet kapott, amely hosszas szervezés után alapító közgyűlését 1876. április 24-én tartotta. Elnöknek Szőgyény-Marich Lászlót választották meg. Emellett alapító tagja volt, és elnöki pozíciót töltött be több közművelődési és gazdasági intézménynél is, mint például a színházi részvénytársaságnál, a Vörösmarty Körben, vagy a Fejér Megyei Takarékpénztárnál.
Szolgaegyházi Marich Máriát 1838. május 5-én, Budán vette feleségül, s tőle nyolc gyermeke született: László, Róza, Gyula, Géza, Júlia, Fanny, Mária, Ferenc. Elsőszülött fia szintén jelentős diplomáciai pályát futott be: a király személye körüli miniszter, berlini magyar nagykövet, a Magyar Tudományos Akadémia igazgatósági tagja lett.
Az 1876. február 23-án tartott közgyűlésen Juraszek Ferenc városi főjegyző méltatta a főispán ötven éves közéleti és politikai pályáját, s erre a beszédre adott válaszában Szőgyény kijelentette: „noha előrehaladt koromban jogosult lenne azon kívánságom, hogy a közpályáról – melyen fél századon át működtem – egészen visszavonuljak, mégis... még azon rövid ideig, míg gyenge erőm engedi annak vezetését továbbra is folytatom”. Nyolc esztendővel később, 1884. május 5-én pedig e szavakkal búcsúzott tisztségétől és a tisztikartól: „az 58 évet meghaladott közszolgálatom lefolyta alatt, engem érdemeim felett ért sok kitüntetés...közt előttem feltétlenül a Fejér megyei főispáni állásom volt a legbecsesebb..., mely alatt főispáni székem elfoglalásakor tett fogadásomhoz híven mindenkinek, lett légyen az úr vagy szolga, gazdag vagy szegény, ügyeit egyforma igazsággal és lelkiismeretességgel igyekeztem elintézni”. Az országgyűlés főrendiházának elnöke, 1888 óta országbíró, az Osztrák császári Lipót Rend nagy- és a Magyar királyi Szent István Rend középkeresztese, az Aranygyapjas Rend tagja 1893. november 19-én hunyt el Székesfehérváron, 87 évesen. Utolsó napjait betegeskedve, családja körében töltötte. November 22-én temették el Csóron, s temetésén a megye, valamint több község tisztikara épp úgy képviseltette magát, mint a gyászoló polgárok százai. A templomi gyászszertartást Miehl Jakab kanonok végezte, amely után Csór község elöljárói vállukra vették a koporsót, és fedetlen fővel vitték a temetőbe, ahol a beszentelést dr. Pelleth Ödön kanonok végezte.
Szőgyény-Marich László életpályája alkonyán tartott beszédeiből már nem az a konzervatív, gyakran a magyar önállóságot a Habsburg érdekeknek alárendelő, a császár iránti hűséget minden egyébnél előbbre tartó főúr „hallatszik ki”, hanem sokkal inkább a kiegyezéssel megbékélő, rendkívüli tekintélynek örvendő, bölcs magyar ember.
Életnagyságú olajfestményét a megye megbízásából Pállik Béla készítette el 1880-ban. A festmény díszmagyarban ábrázolja Szőgyény-Marich Lászlót. Nyakában az Aranygyapjas Rend, a Magyar királyi Szent István Rend középkeresztje, mellén az Osztrák császári Lipót Rend nagykeresztje és szalagja.
Pállik Béla: Szőgyény-Marich László (1880)
Források
Alispáni jelentések In.: Fejér Megyei Történeti Évkönyv 24. Székesfehérvár, 1998. Gonda Imre–Niederhauser Emil: Habsburgok Budapest, 1985. Gudenus János József: A magyarországi főnemesség XX. századi genealógiája IV. Budapest, 1998. Károly János: Fejér vármegye története I. Székesfehérvár, 1896. Magyarország története 1790–1848 I-II. Budapest, 1983. Magyarország története 1848–1890 I-II. Budapest, 1987. Nagy Iván: Magyarország családai czimerekkel és nemzékrendi táblákkal. Pest, 1863. Magyar nemzetiségi zsebkönyv I. Budapest, 1905. Szőgyény-Marich László emlékiratai I–III. Budapest, 1903–1918. Fejér Megyei Levéltár (FML) Főispáni általános iratok 1865–1866. FML Közgyűlési jegyzőkönyv 1860–1861–1865. FML Közgyűlési jegyzőkönyv 1884. Székesfejérvár, társadalmi hetilap 1876. Fehérvári Híradó 1882–1883. Székesfehérvár és vidéke, társadalmi-, közmívelődési és szépirodalmi közlöny 1893.
Forrás: http://www.leveltar.fejer.hu/konyvek/kozlemeny_28/fejezet_07.html
Id. Szőgyény-Marich László
Magyar-szőgyéni és szolgaegyházi idősebb Szőgyény-Marich László (Pest, 1806. január 2. – Székesfehérvár, 1893. november 19.) császári és királyi kamarás, valóságos belső titkos [1] tanácsos, az aranygyapjas-rend vitéze, a Magyar Tudományos Akadémia igazgatósági tagja.
Élete
Szőgyény Zsigmond alkancellár és Pászthory Júlia fia. Tanulmányait a bécsi Theresianumban végezte, majd bölcsészeti és jogi tanulmányokat folytatott a Pesti Egyetemen, ahol már 18 éves korában a bölcsészet doktorává avatták. Pest megyénél kezdett hivatalos pályáján haladva, előbb tiszteletbeli aljegyző, majd tiszteletbeli főjegyző, 1841-től nádori ítélőmester, 1844-től a magyar királyi udvari kancelláriánál előadó tanácsos, majd helytartósági tanácsos, a magyar tanulmányi bizottság elnöke és udvari kancellár lett. Ez utóbbi tisztségéről 1848-ban a magyar udvari kancellária feloszlása után lemondott. 1848-ban nemzetőri kapitány lett, de a harcokban nem vett részt.
1851-ben aalakult birodalmi tanácsban kapott tisztséget, ahol a régi magyar alkotmány visszaállítása érdekében tevékenykedett. 1859-ban a megerősített birodalmi tanácsnak alelnöke volt; ekkor többekkel együtt a magyar alkotmány visszaállítása mellett erélyesen küzdött. 1860. október 20-án a magyar udvari kancelláriának újabb visszaállításával második magyar királyi udvari kancellárrá nevezték ki, mely állásról azonban utóbb az országgyűlést feloszlató legfelsőbb leirat következtében önként lemondott.
1855-től a Magyar Tudományos Akadémiának is igazgatósági tagja volt. 1865. szeptemberében fejér vármegyei főispánnak nevezték ki, mely hivatalát 16 évig viselte, részt vett a főrendiház tanácskozásaiban. 1875-tól a főrendiház másodelnöke, utóbb, 1883-tól elnöke volt, ekkor mondott le főispáni jóhivatásáról. 1885-ben vonult vissza főrendiházi elnőkségétől. 1873-tól főkamarásmester, 1884-től tárnokmester, 1888-tól országbíró lett. Az aranygyapjas-rend (1885), a Lipót-rend (1875 január 5.) nagy-, a Szent István-rend középkeresztes (1854 április 22.) vitéze.
Felesége Marich Mária, szolgaegyházy Marich István Dávid és krajovai és topolyai báró Kray Franciskának egyetlen leánya, csillagkeresztes hölgy volt. Felesége 1841. január 1-jén fiúsíttatott, minek következtében Szőgyény 1854. julius 31-én, majd 1862. január 22-én kelt királyi magyar oklevélben engedélyt kapott a két család nevének és címerének egyesítésére. Ennek értelmében minden leszármazója- legyen az férfi vagy nő- jogosult a magyar-szőgyéni és szolgaegyházi Szőgyény-Marich név viselésére. Házasságukből a következő gyermekek születettek:
1. László (1840-1916)
2. Róza (Bécs, 1843. jún. 7. -)
3. Gyula (Buda, 1846. okt. 16. - Bécs,1862. febr. 19.)
4. Géza (Bécs, 1847. dec. 25.-), császári és királyi kamarás (1878), tárnokmester. Jogi tanulmányait Budapesten és Pozsonyban végezte, majd két évig a Hohenheimi és Magyaróvári Gazdasági Akadémián tanult. 1868-tól Fejér vármegye tiszteletbeli aljegyzője, 1872-től szolgabirája, 1884–1887 Székesfehérvár szabad király város országgyűlési képviselője,a Szabadelvű Párt tagjaként.
5. Júlia (Bécs, 1853. ápr. 26.-), a brünni nemesi alapítvány hölgye, a Székesfehérvári Jótékony Nőegylet[2] védnöke, a székesfehérvári oltáregylet elnöke, Székesfehérvári Katholikus Nő védőegyesület[3] elnöke, az Erzsébet-rend I. osztályú hölgye.
6. Fanny (Csór, 1856. aug. 12.-), férje, Henze Viktor, császári és királyi huszárkapitány.
7. Mária (Bécs, 1859. febr. 10.), csillagkeresztes hölgy. Férje: gróf Zichy István, császári és királyi kamarás és huszárfőhadnagy
8
. Ferenc (Bécs, 1860. dec. 9.), császári és királyi kamarás, császári és királyi tartalékos huszárhadnagy. Neje, gróf Gorcey-Longuyon Paulina.
Emlékiratai. Első kötet 1836-1848. december 2. Kiadták fiai. Bpest, 1903. Színes arcképekkel-, négy fénykép- és I-XXV. okleveles függelékkel.
Szinnyei József: Magyar írók élete és munkái
Részletes pályafutása
Országgyűlési Almanach, 1886
Magyar Nemzetségi Zsebkönyv
Pallas, Révai Lexikonok
(val. b. t.)
alapítva 1867-ben
mtdaportal.extra.hu/books/a_fiatalkoruak_tamogatasara_hivatott_ jotekonycelu_intezmenyek.pdf
Forrás: Wikipédia (2009. március 18.)
http://hu.wikipedia.org/wiki/Id._Szőgyény-Marich_László
Szőgyény-Marich László
Szőgyény-Marich László (Pest, 1806. jan. 2. – Csór, 1893. nov. 19.): konzervatív, aulikus politikus, az MTA ig. tanácsának tagja (1855), ~ László gróf apja. Tanulmányai befejezése után, 1832-től az udvari kancellária tisztviselője. 1841-ben nádori ítélőmester, 1844-ben a m. kancellária tanácsosa, 1845-ben a Helytartótanács alelnöke és belső titkos tanácsos. 1847-ben a m. kancellária alelnöke lett, 1849. jan.-tól ápr.-ig a „magyar királyi ideiglenes polgári közigazgatás” irányítására felállított bizottság elnöke. Birtokait a Honvédelmi Bizottmány bírói zárlat alá vette. A szabadságharc bukása után az 1847-es állapotok visszaállítását szorgalmazó ókonzervatív csoport egyik vezetője, 1851-ben meghívták a bécsi Birodalmi Tanácsba, amelynek 1859-ben alelnöke lett. Az 1860-i októberi diploma kiadása után ismét udvari alkancellárrá nevezték ki. A provizórium korában visszavonult. Az 1867-i kiegyezés után Fejér vm. főispánja, 1875-ben a főrendiház másodelnöke, 1883-tól 1884-ig elnöke. 1871-ben főkamarásmester. 1884-ben tárnokmester, 1888-ban országbíró. – M. Emlékiratai (I – III., Bp., 1903 – 18).
Forrás: Magyar Életrajzi Lexikon
http://mek.niif.hu/00300/00355/html/ABC14240/15243.htm
A magyar közéletnek egy nevezetes szereplője húnyt el a múlt vasárnap Székes-Fehérváron. Id. Szögyény-Marich László országbíró végezte be földi pályáját, 85 éves korában. Hosszú életéből mintegy hatvan évet töltött a közügyek szolgálatában. Közpályára lépett, mert erőt, hajlamot s nemes becsvágyat érzett magában, hogy életét és tehetségeit hazájának és nemzetének szentelje. Előkelő szüleinek hatása alatt nemcsak nagy műveltséget szerzett, hanem elveket is szívott magába már kora ifjúságában: a politikai és egyházi konzervativizmus elveit, melyeknek teljes kifejlését és megszilárdulását előmozdította az, hogy 24 éves kora óta folyvást közeli összeköttetésben állott a hasonló szellemű udvarral, mely előtt mind máig kiváló becsben áll a trón és oltár tekintélyének buzgó ápolása.
Szögyényt nagy képzettségén kívül nemes jelleme, finom modora s általában megnyerő egyénisége gyorsan emelte fokról fokra, előbb a hivatalok, majd a méltóságok lépcsőjén. Közszolgálatát Pestmegyében kezdte meg, hol előbb tiszteletbeli aljegyző, majd tiszteletbeli főjegyző volt. Innen azonban már 1832-ben Bécsbe került, az udvari kanczelláriához, tiszteletbeli titkári állásra, melyet oly méltóan töltött be, hogy két év múlva már kamarási méltóságra emeltetett. Újabb két év múlva a kir. táblához ítélőmesterré neveztetett ki; majd az 1839/40-iki országgyűlésen mint nádori ítélőmester a főrendiház üzeneteit szerkesztette. S hogy ezen országgyűlés, mely a kormánynak a nemzet jogain ejtett sérelmei miatt általános csüggedés közt nyílt meg, szerencsés eredménynyel végződött, ebben Deák Ferencz bölcsesége mellett nagy része volt Szögyény László hazafiságának. Innen még ugyanazon évben visszahivatott Bécsbe, hol a kanczelláriánál előadó tanácsos és egyszersmind udvari tanácsos lett.
Ez állásában őt bízta meg a kormány az 1843-iki országgyűlés munkáinak előkészítésével. 1844-ben Budára küldetett, mint tanulmányi bizottsági elnök és helytartótanácsi alelnök, mely minőségében v. b. titkos tanácsosi méltóságot nyert. 1846-ban alkanczellárrá neveztetett ki. Midőn 1848. márczius utolsó napjaiban gróf Batthyány Lajos, Deák, báró Eötvös és gróf Széchenyi István miniszteri jelöltek Bécsbe mentek, hogy kieszközöljék a felelős miniszterium alakításáról szóló törvényjavaslat elfogadását, az e tárgyban tartott tanácskozmányokban Szögyény, figyelmeztetvén az országos küldötteket a nagyszerű eredményekre, melyeket az ország már elért, azt vitatta, hogy még ezeknél is tovább menni nem lehet. Nevezetesen azt fejtegette, hogy ha békés fejlődést akarnak, a pénz- és hadügyminiszteriumokra, s az ő felsége czivillistájára vonatkozó javaslatok elfogadása nem ajánlhatók Ő Felségének. István főherczeg azonban, Széchenyi és Eötvös fölkeresték a főherczegeket, csillapították aggodalmaikat, s rábírták őket a javaslat elfogadására. Szögyény zárta be a kanczelláriát s adta át azt a kinevezett felelős miniszteriumnak, míg ő a tervbe vett államtanács tagjává neveztetett ki. 1848-ban nemzetőri kapitány lett, de a harczokban részt nem vett. De nem vett részt az akkori politikai mozgalmakban sem, melyek legnagyobbrészt ellenkeztek személyes meggyőződéseivel és államférfiúi törekvéseivel.
Ő egészen más útját-módját kivánta a nemzeti haladásnak s az állami élet fejlesztésének, mint a milyenre akkori vezérférfiaink léptek. Ezért mikor a kormány és az országgyűlés a moóri szerencsétlen ütközet után Debreczenbe költözött s Batthyány, Deák, Lonovich és gróf Mailáth Antal az országgyűlés részéről béke-követségül Windischgrätz herczegnél járt: Szögyény Pesten maradt s az ide bevonult tábornagynál magán úton szintén tett békéltető kisérletet, de e lépése sikertelen maradván, egészen lelépett a cselekvés teréről s a magánéletbe vonult vissza.
A függetlenségi háború gyászos vége után következett abszolut kormányzat 1851-ben Szögyényt is meghivta az újon állított »birodalmi tanács«-ba. Hogy e meghivás elfogadása milyen áldozatába került az ó-konzervativ érzelmei mellett is jó hazafi Szögyénynek, világosan mutatja, ismert vonakodásán kívül, az a lépése, hogy tanácsért levélben Deák Ferenczhez fordult, ki 1851 máj. 1-én Kehidán kelt válaszában egyebek közt ezeket mondá: »A mit e részben Nagyméltóságod nekem ír tiszta szándékáról és becsületes törekvéseiről és azon elhatározásáról, miszerint, ha törekvései hiúsulnak és reményei enyésznek, állásáról ismét visszalépend, én előttem csak azért nem újak, mert mindezek természetes következései Nagyméltóságod ismert, igazán tiszta jellemének. Nagyméltóságod, a ki a körülményeket közelebbről tekintvén, jobban ismeri, mint én itt elzárt magányomban azokat ismerhetem, oly meghivást, melyek nehézségei annyira sulyosak, csak azért fogadhatott el, mert reménye van, hogy állásában honunk valódi érdekeit mozdíthatja elő… Isten vezérelje Nagyméltóságodat szegény honunk javára intézendő szent törekvéseiben és fáradozásaiban.«S hogy ez állásán csakugyan hazafias szellemben viselte magát az absolutismus hatalmaskodásai iránt, arról szintén Deák Ferencz ad legszebb bizonyítványt 1854 decz. 14-én Pesten kelt levelében, melyben Szögyényt már »kedves barátom« megszólítással illeti s működéséről ekként nyilatkozik: »Addig is (a személyes találkozásig) tehát csak annyit írok, hogy értem, méltánylom és teljesen helyeslem nézetedet, és ha azon becsülés és tiszta, ingatlan tisztelet, melylyel irántad vagyok, növekedhetnék, bizonyosan növelné az, hogy áldozatúl hozod idődet, örömeidet, nyugalmadat helyzetednek csak azért, hogy valami jót eszközölhess közügyre és egyesekre, s nem riadsz vissza még akkor sem, midőn a kivihető igen csekély.«
Szögyény működése tehát még ez időben sem volt hazánkra nézve áldatlan. A maga pártállása szerint őszintén akarta ő hazánk közjogi állásának rendezését s a korona és nemzet közötti békés egyetértés megteremtését. Noha hivatalos állásban volt, élénk részt vett a mozgalomban, a melyet az úgynevezett ó-konzervativok Bécsben az absolutismus megtörésére megindítottak, sőt esténként az ő lakásán gyűltek egybe a magyar fronde tagjai: gróf Dessewffy Emil, báró Jósika Samu, gróf Apponyi György, báró Sennyey Pál, Ürményi József, gróf Barkóczy János, gróf Szécsen Antal, gróf Andrássy György és mások. Ez érdekben tágasabb és sikeresebb munkatere nyilt 1859-ben, mikor a híres »megerősített birodalmi tanács« alelnökévé neveztetett ki, s mint ilyen egyszer olyan nagyszabású beszédet tartott a magyar közjogi álláspont mellett, hogy a hivatalos »Wiener Zeitung«-ban ellene rosszaló nyilatkozat jelent meg. 1860-ban báró Vay Miklós főkanczellárrá neveztetvén ki, Szögyény lett mellette alkanczellárrá; de, mert a Schmerling politikájának egyikök sem akart hódolni, csakhamar mind a ketten visszaléptek, és Szögyény a magánéletbe vonult, honnan azonban 1865-ben, a Mailáth-Sennyey-féle kormányzat alatt, megint nyilvános pályára szólíttatott, s Ő Felsége egyenes kivánságára Fehérmegye főispánjává lett, mely méltóságában az új alkotmányos kormány megalakítása után is megmaradt, bizonyságát adván ezzel annak, hogy az új alkotmányos korszak és a kiegyezés irányzó álláspontját ő is magáévá teszi s azt személyes szolgálatával is kész támogatni.
Midőn a főrendiház 1867. ápril 3-ikán tárgyalta a közös ügyekre vonatkozólag a képviselőháztól átküldött javaslatot, Szögyény egy nevezetes beszédben fölszólalt mellette. Fejtegette, hogy a javaslat nemzeti jogainkból nem hoz nagyobb áldozatokat, mint a milyeneket alkotmányos létünk és törvényes függetlenségünk sértése nélkül hozni lehet és szabad; másfelől a javaslat a monarkhia többi népeinek megadja azt, a mivel a pragmatica sanctióból folyó kölcsönös védelmi kötelezettségünknél fogva az ő alkotmányos alakulásuk következtében tartozunk. »Ha – folytatta – azon férfiu (Deák Ferencz) kinek e két föladat szerencsés megoldását köszönheti, már ezelőtt is, sok évi áldásteljes működésével, az ország háláját és tiszteletét ki nem vívta volna, ezen munkálat létrehozásával örök időre biztosította volna magának mindkettőt«. – Főispáni és főkamarási méltósága alapján állandó tagja lett a főrendiháznak, melynek 1875-ben másodelnökévé, majd 1883-ban elnökévé lett. Ekkor mondott le főispáni állásáról. 1875-ben és 1877-ben a delegácziónak, egy izben pedig a horvát regnikoláris bizottságnak is elnöke volt. Gróf Cziráky János halálával a tárnokmesteri méltóság megüresedvén, azt is Szögyényre ruházta a király. 1885 végén a főrendiház elnökségéről lemondott s az aranygyapjas rendet kapta. Báró Sennyey Pál halálával országbiróvá neveztetett ki. Ezeken kívül igen sok más kitüntetésekben is részesült hosszú élete folyamán, melyek közül legkiemelendőbb, hogy már régebben föl volt díszítve a Lipót-rend nagy keresztjével és a Szent-István-rend középkeresztjével; továbbá hogy 1864 óta tagja volt a magyar tud. akadémia igazgató tanácsának. S ez utóbbi kitüntetésre külön rá is szolgált nemcsak jeles politikai szónoklataival, hanem publiczistikai dolgozataival is, melyek közt a főrendiház szervezéséről irt értekezése különösen értékes. Különben pedig ifjusága óta nemcsak nagyvilági, hanem valóban klasszikus műveltséggel is tündökölt.
A sorsnak eképen ráárasztott kegyei közt méltán a legnagyobbak egyikének mondható boldog családi élete. 1835-ben nősült meg, feleségül vevén Szolgaegyházy Marich István Dávod leányát, Marich Máriát, e régi nemes család utolsó sarját, kivel aranylakodalmát is megünnepelte 1886-ban, mely évben egyszersmind nyolczvanadik születése napját is megülte, mindkét alkalomból nagy megtiszteltetésekben részesülvén nemcsak tisztelői, hanem Ő Felsége a király részéről is. Egybekelésekor királyi engedélyt kapott, hogy a maga és neje családjának nevét és czímerét egyesíthesse. Igy lett a családnak mai teljes neve: Szögyényi és szolgaegyházi Szögyény-Marich. Boldog házasságából három fia és négy leánya származott, kik mind előkelő állásokat foglalnak el úgy a társadalomban, mint a közéletben. Fiai közül legfontosabb szerepet tölt be (az eddig ifjabbnak nevezett) Szögyény-Marich László, ki ez idő szerint monarkhiánknak a német császári udvarnál levő s itthon úgy, mint külföldön nagy tiszteletben álló nagykövete.
Szögyény hagyatékában az irodalomra, de különösen az idejebeli történelemre nézve megbecsülhetetlen értékű munka van: az ő gazdag életének az ő klasszikus stílusában megirt memoirejai. Számot tennének ezek másutt is, a hol, mint pl. Francziaországban és Angliában, egy-egy korszakról többektől is vannak és tétetnek közzé emlékiratok, s annál becsesebbek reánk nézve, a kikkel e részben vezető államférfiaink és környezetük nagyon mostohán bántak el. Szögyény emlékiratai az eseményeket, a melyeknek szerzőjük tanuja volt, terjedelmesen, historikus objectivitással. összefüggően adják elő. Az emlékiratok függelékében pedig eddig még közzé nem tett, nagy részben ismeretlen okiratok vannak. Horváth Mihály a »Huszonöt év történeté«-ben, Kónyi Manó, mint a »Deák Ferencz beszédei«-nek kiadója az azok mellé írt magyarázatokban s Marczali Henrik a »Legújabb kor történeté«-ben fölhasználták azokat. Nincs kétségünk benne, hogy a család nem fogja e nevezetes munkát elvonni a nyilvánosság elől, a melynek azt irója egyenesen szánta.
Vasárnapi Ujság, 1893. 48. sz.
Melléklet:
Idősb. Szögyény-Marich László országbíró emlékiratai (I. kötet, pdf) Budapest, 1903
Idősb. Szögyény-Marich László országbíró emlékiratai (II. kötet, pdf) Budapest, 1917
gróf magyar-szőgyéni és szolgaegyházi ifjabb Szőgyény-Marich László (Bécs, 1840[1]. november 12. – Csór, 1916. június 11.) császári és királyi kamarás, belső titkos tanácsos, külügyminisztériumi osztályfőnök, miniszter, diplomata, az MTA igazgatósági tagja (1903).
Ifj. Szőgyény-Marich László
Édesapja, Id. Szőgyény-Marich László, az Aranygyapjas rend vitéze, császári és királyi kamarás, édesanyja, Marich Mária (1815–1890), szolgaegyházi Marich István Dávid, Vészprém vármegyei főispán és krajovai és topolyai báró Kray Franciskának egyetlen leánya, csillagkeresztes hölgy volt.
Édesanyja 1841-ben fiúsíttatott, minek következtében id Szőgyény László engedélyt kapott a két család nevének és címerének egyesítésére. Ennek értelmében minden leszármazója jogosult a magyar-szőgyéni és szolgaegyházi Szőgyény-Marich név viselésére.
Házasságukból a következő gyermekek születettek:
1. László (1840-1916)
2. Róza (Bécs, 1843. június 7. -)
3. Gyula (Buda, 1846. október 16. - Bécs, 1862. február 19.)
4. Géza (Bécs, 1847. december 25. -), császári és királyi kamarás (1878), tárnokmester. Jogi tanulmányait Budapesten és Pozsonyban végezte, majd két évig a Hohenheimi és Magyaróvári Gazdasági Akadémián tanult. 1868-tól Fejér vármegye tiszteletbeli aljegyzője, 1872-től szolgabirája, 1884–1887 Székesfehérvár szabad király város országgyűlési képviselője,a Szabadelvű Párt tagjaként.
5. Júlia (Bécs, 1853. április 26. -), a brünni nemesi alapítvány hölgye, a Székesfehérvári Jótékony Nőegylet[2] védnöke, a székesfehérvári oltáregylet elnöke, Székesfehérvári Katholikus Nő védőegyesület[3] elnöke, az Erzsébet-rend I. osztályú hölgye.
6. Fanny (Csór, 1856. augusztus 12. -) férje, Henze Viktor, császári és királyi huszárkapitány.
Mária (Bécs, 1859. február 10.) csillagkeresztes hölgy. Férje: gróf Zichy István, császári és királyi kamarás és huszárfőhadnagy.
7. Ferenc (Bécs, 1860. december 9.) császári és királyi kamarás, császári és királyi tartalékos huszárhadnagy. Neje, gróf Gorcey-Longuyon Paulina.
Szőgyény középiskolai tanulmányait Székesfehérváron végezte, jogot a Bécsi Egyetemen hallgatott. 1861-ben Fejér vármegye aljegyzője, két évvel később a pesti királyi ítélőtábla joggyakornoka lett.
1864-ben barátja, Kállay Béni közös pénzügyminiszter társaságában beutazta Svájcot, Franciaországot, Spanyolországot és Olaszországot. 1865-ben Fejér vármegyei szolgabíróvá nevezték ki, majd 1867-ben főjegyzői kinevezést kapott. 1869-ben Fejér vármegye bodajki kerületének országgyűlési képviselője lett, mely kerület még azután négyszer újította meg mandátumát (1882).
Parlamenti pályáját a Deák-párt soraiban kezdte, és kiváló szelleme, mérsékelt politikai nézetei, szíves, megnyerő modora által csakhamar népszerűvé lett az ellenzéki pártok köreiben is. Szintén 1869-ben beválasztották a közös ügyek tárgyalására kiküldött országos bizottságba, ahol a külügyi bizottságnak előadója lett. Az 1870-71. évi porosz-francia háború során a semlegességi politikát támogatta.
Mikor 1875 tavaszán a Deák-párt és a balközép fúziója létrejött, a volt Deák-párt egy része, báró Sennyey Pál vezérlete alatt, kivált és jobboldali konzervatív ellenzékké alakult. Közéjük tartozott ifj. Szögyény-Marich László is. Miután azonban a jobboldali ellenzék a független szabadelvű párttal egyesült, Szögyény a legközelebbi képviselőválasztásnál már szabadelvű programmal lépett fel és meg is választották. Tagja volt a Közösügyi bizottságnak és a pénzügyi bizottságnak valamint a közlekedési és igazságügyi tárcák előadói tisztjét is betöltötte.
1882-ben, Ordódy Pál a közlekedési tárcától meg kívánt válni, és Szőgyényt jelölték a közlekedési miniszteri állásra. Kinevezését azonban nem kaphatta meg, mert Ordódy úgy döntött nem válik meg posztjától. Kállay 1882-ben közös pénzügyminiszter lett, Szögyény pedig osztályfőnöki megbizatást kapott. 1882 június 15-én letette az esküt mint a császári és királyi ház és a külügyek minisztériumának osztályfőnöke; 1883 május 3-tól óta pedig a minisztériumnak első osztályfőnöke volt. Mint ilyen fogadta a nagyköveteket és követeket és az ő kezén fordultak meg először nemcsak a folyó ügyek, hanem a legkényesebb nemzetközi aktualitások is. Ugyanebben az évben valóságos belső titkos tanácsos, később pedig császári és királyi kamarás lett.
Szőgyény volt az elnöke annak a nemzetközi értekezletnek is (conférence á quatre), amelyet az Osztrák-Magyar Monarchia Szerbia, Bulgária és a török birodalom közt a keleti vasutak csatlakozásának feltételei és az ezekkel kapcsolatos kérdések ügyében hívtak össze.
1890. december 24-től 1892. október 24-ig a király személye körüli miniszter a Szapáry- és a Wekerle-kormányban. Mielőtt megkapta miniszteri kinevezését már korábban is felmerült Szőgyény neve mint Trefort Ágoston utóda a közoktatásügyi miniszteri székben. 1890-ben a főrendiház élethossziglani tagjává is választották.
Szőgyény-Marich László feleségével és három leányával
1892-ben Széchenyi Imre utódául nevezték ki császászi és királyi nagykövetté a Német Császárságban, Berlinben, mely tisztséget 1914-es visszavonulásáig viselt. A kinevezést 52. születésnapján kapta meg. Ezzel egyidőben megbizták az Osztrák-Magyar Monarchia diplomáciai képviseletével a mecklenburg-schwerini, mecklenburg-strelitzi és az oldenburgi udvaroknál, a braunschweigi régensnél és Hamburg, Lübeck és Bréma szabad városok tanácsainál. Nagyköveti tisztében sokat munkálkodott a német és osztrák-magyar kapcsolatok kiépítésén.
1910. április 17-én kelt oklevélben grógi rangra emelték. 1914-ben visszavonult a közélettől és Csóri birtokán élt, 1916-ban bekövetkezett haláláig. Hetvennégy éves korában egyik utolsó hivatalos tevékenysége az volt, hogy Ferenc József levelét a hadüzenetről átadta Vilmos császárnak a potsdami parkban.[4]
Munkáját a következő érdemrendek odaítélésével díjazták: Aranygypajas-rend, Lipót-rend nagykeresztje, az I. osztályú vaskorona-rend, Máltai lovag-rend, a porosz fekete sas-rend (1897), a porosz vörös sas-rend, az olasz Mauritius- és Lazarus-rend, az orosz fehér sas-rend nagy keresztje.
Családja
Szőgyény legidősebb lánya, Kamilla férjével
Somssich Józseffel, a későbbi külügyminiszterrel
Felesége, Geramb Irma, csillagkeresztes hölgy Erzsébet királyné palotahölgye, Geramb Ferenc Károly [5] és Dulovits Kamilla leánya volt, akit 1873. június 14-én vett feleségül, Budapesten. Házasságukból a következő gyermekek születtek:
1. Zsigmond (Budapest, 1874. július 2. - 1880. március 12.) vörhenyben hunyt el[6]
2. Kamilla (Budapest, 1876. április 4. - Thalham im Attergau, 1966. február 11.[7]), csillagkeresztes hölgy. Férje: gr. saárdi Somssich József (1864-1941), Somssich Adolf és Somssich Teréz fia, jogász, császári és királyi kamarás, császári és királyi tartalékos huszárfőhadnagy, követségi tanácsos, vatikáni követ, külügyminiszter. Esküvő: Berlin, 1899. január 9. A házasságot Berlinben tartották, de a szertartást magyarul celebrálták és jelen volt II. Vilmos császár is. Az eskető pap Hetyey Sámuel, pécsi püspök volt.[8]
3. Mária (Budapest, 1877. július 14. - Budapest, 1965. február 24.), férje Somssich Géza[9] (1866-1929). Esküvő: Berlin, 1913. június 25.[10]
4. Ilona (Budapest, 1879. március 17. - 1950), Chorinsky Károlyné[11] Rudolf, trónörökös hagyatékának kulcsfigurája
Több magas rangú emberrel is bizalmas viszonyban volt; Ferenc Józseffel, Rudolf trónörökössel és későbbi nagyköveti megbizatása révén II. Vilmos császárral is. Vilmos császár rendszeres vendég volt nagyobb ünnepélyek alkalmával a Szőgyény családnál. hivatalos volt a nagykövet lányának 1899-es esküvőjére is. A Wohl Lajos általt szerkesztett "Vilmos császár és udvara" című díszműben a Szögyény–Marichról szóló részben más anekdoták is olvashatók a két férfi barátságáról. Az egyik szerint volt, hogy a császár olyan korán jelent meg a nagykövetnél, hogy ő még aludt. A másik ilyen történet arról számol be, hogy a császár elhagyni készült Berlin, de előtte még benézett Szőgyényhez és beszélgetésbe kezdtek és mikor a császár észrevette, hogy késésben van, telefont kért, hogy legalább azon keresztül elbúcsúzhasson nejétől. Nemsokára azonban megjelent a császárné és mosolyogva mondta: "Bocsánatot kérek Ausztria-Magyarországtól, hogy reggeli toalettben teszem nála tiszteletemet; de hát csak nem engedhetem búcsú nélkül elutazni az uramat!".
Szőgyény Rudolf trónörökös szűkebb köréhez tartozott. Szőgyényt 1886-ban azzal bízták meg, hogy Rudolfot folyamatosan lássa el politikai információkkal. A Szőgyény révén Rudolfhoz jutott információk voltak az első hivatalos helyről származók. Rudolf megbízott Szőgyényben és rendszerint azzal járt kedvében, hogy hozzá címzett leveleiben magyarul írt neki. Emellett azonban máshogy is segítette Szőgyényt és ezen keresztül a külügyminisztériumot; Rudolf saját hírszerzőitól (főleg Franciaországból, újságíró barátaitól Szeps, Frischauer, Futtaki és Hirsch báró) kapott információkat adott tovább. A külügyminisztériumon keresztül a Rudolf által közölt hírek eljutottak a Német Császárságba. Bismarck ilymódon nyert tudomást Rudolf és Clemencaeu kapcsolatáról. Rudolf nem is sejtette, hogy közvetve Szőgyény az, akin keresztül az információk a nem kívánt kezekbe jutnak. Egyszer így írt Szőgyénynek: "Érdekes volna megtudni ki az, akin keresztül ennyire megfigyelnek bennünket."[12]
Rudolf halála előtt módosította 1887-ben készült végrendeletét, hogy az abban foglalt utasítással ellentétben – miszerint Szőgyény-Marich László és felesége, Stefánia nyissa ki íróasztalát és tekintse át írásos hagyatékát – Szőgyény egyedül hajtsa végre e feladatot. A módosítás igy hangzott:
"Szőgyény-Marich osztályfőnök legyen olyan jó, és nyissa ki egyedül az íróasztalt, amely Bécsben a Török-szobában áll. Az alábbi leveleket kell szétküldenie:
1. Valériának[13],
2. feleségemnek[14],
3.Hirsch bárónak[15]
4. mizzi Casparnak[16]
Az íróasztalban talált összes pénzt[17] kérem Mizzi Casparnak átadni. Loschek komornyikom tudja a pontos címét. Marie Larisch-Wallersee és a kis Vetsera hozzám intézett minden levelét azonnal meg kell semmisíteni.
A többi irattal Szőgyény tegye, amit jónak lát, katonai jellegű írásokra vonatkozólag kérje ki Mayer ezredes véleményét. Rudolf."
Szőgyénynek személyesen is írt egy kísérőlevelet:
"Kedves Szőgyény!
Meg kell halnom, ez az egyetlen mód rá, hogy legalább úriemberként hagyjam el a világot. Legyen olyan jó, nyissa ki íróasztalomat itt Bécsben a Török-szobában, ahol jobb időkben olyan gyakran üldögéltünk együtt, és tegye az iratokkal azt, amit a mellékelt végakaratomban leírtam. Szívélyesen üdvözlöm, és mind Magának, mid imádott magyar hazánknak[18] minden jót kívánok, hűséges Rudolfja."
A Szőgyény által átvizsgált iratokról nem sokat tudni, de két rövid feljegyzés fennmaradt a hagyaték rendezéséről, amit Szőgyény elégetésre ítélt: "Nők által írott levelek. Érdekes levelek." Talán a kerítőnő, Marie von Larisch és a szerető, Mary Vetsera által írt levelekről lehetett szó, melyeket Rudolf szándékosan nem semmisített meg.
Források
1. Életrajzi Lexikon
2. Pallas Lexikon
3. Országgyűlési almanach (1892-97)
4. Brigitte Hamann: Rudolf trónörökös, 2008
5. Vasárnapi Újság 1890. december (52.szám), 1898. június (26.szám), 1899. január (4. szám)
6. Magyar Nemzetségi Zsebkönyv
7. Kempelen Béla: Magyarország csalájai
8. Blank Check
1. Más források a születés dátumaként 1841. november 12-t adják meg. Az 1840-es dátum mellett szól Magyar Nemzetségi Zsebkönyv, Magyar életrajzi lexikon, Pallas Lexikon, Vasárnapi Újság. Az 1841-es dátum mellett szól a német és angol Wikipédia cikke, valamint az Országgyűlési Almanach
2. alapítva 1867-ben
3. mtdaportal.extra.hu/books/a_fiatalkoruak_tamogatasara_hivatott_ jotekonycelu_intezmenyek.pdf
4. http://www.holmi.org/arch/2005/07/11.html
5. A németalföldi eredetű Géramb család 1610. március 23-án nyert magyar honosságot
6. http://www.holmi.org/arch/2005/07/11.html
7. http://genealogy.euweb.cz/hung/somssich.html
8. epa.oszk.hu/00200/00242/00413/pdf/00413.pdf
9. http://genealogy.euweb.cz/hung/somssich.html
10. http://genealogy.euweb.cz/hung/somssich.html
11. http://www.holmi.org/arch/2005/07/11.html
12. Rudolf trónörökös irathagyatéka 22. csomag. Budapest 1887. március 25.
13. húga, Mária Valéria
14. Stefánia főhercegnének
15. gazdag patrónusának, aki miatt gyakran támadták Rudolfot
16. korábbi szeretőjének, akit szintén felkért egy közös öngyilkosságra
17. harmincezer forintról volt szó
18. Rudolf nem volt olyan elkötelezett híve a magyaroknak, mint édesanyja, ahogy Feleségéhez írott leveleit is a szerető Rudolfod formulát használta itt sem kell többre gondolni mint puszta udvariasságra Brigitte Hamann, Rudolf trónörökös, 2008, 516.oldal
Forrás: Wikipédia (2009. március 18.)
http://hu.wikipedia.org/wiki/Ifj._Szőgyény-Marich_László
Bohus Jánosné, Szögyény Antónia
Bohus Jánosné, Szögyény Antónia (? 1803 – Bp., 1890. jan. 5.): a 19. sz. 40-es éveitől a m. közéletben mint a közjótékonyság, a nőnevelés, az irodalom és művészetek lelkes támogatója szerepelt. ~ János aradi főispán felesége volt. Aradon kisdedóvót alapított. Világosi kastélyában írta alá Görgey a fegyverletételi megállapodást az oroszokkal. A szabadságharc után a börtönök (Kufstein, Arad, Komárom stb.) foglyait támogatta.
Forrás: Magyar Életrajzi Lexikon
http://mek.niif.hu/00300/00355/html/ABC00523/01996.htm